Misery Signals – Mirrors

„Something Was Always Missing…” – mondja az egyik szám a lemezen, és szerintem ez sok ember számára a Mirrors. Miközben a mai zenék egyre agresszívabbak lesznek, bizony jól esne néha öt percnyi nyugalom. Egyre több ismerősömtől hallom, hogy már nem talál újat, izgalmasat a mai hardcore zenékben, ami kicsit is érdekelné. Nos, elsősorban nekik ajánlom ezt a lemezt.

A Misery Signals az a zenekar, amelyik nem csak a jobb eladások érdekében hangoztatja, hogy dallamos metálzenét játszanak, hanem véresen komolyan veszik. Az öt wisconsini srác az új énekessel felvértezve (akit a MySpace-n találtak) igazán ügyesen keveri az agresszivitást a dallamokkal, úgy, hogy egyik oldal kedvelőinek sem okoznak csalódást. Míg egyik breakdown váltja a másikat, az ügyesen bevariált dallamok kifejezetten üdítően hatnak, hatásosan ellensúlyozva a lemezt.

Ha már tükör, akkor szembesüljünk magunkkal – Face Yourself, Karl Schubach üvöltése szinte berobbantja a dobhártyánkat. Habár itt még nem, a The Failsafeben már hallhatjuk az első dallamos részt, amely itt a bridge és a refrén alatt dominál. Nagyon jó szám, ügyesen választották ki kislemeznek. Ezek után a Migrate az első szám, amelyben tényleg komoly szerepet kap a torzításmentes rész, itt viszont Karl halk üvöltése egyensúlyoz. Az egyetlen vendégzenész, Patrick Stump, a Fall Out Boy énekese színezi az One Day I’ll Stay Home-t, és ezzel be is zárult az újdonságok sora. Ezek után azonban a lemez elkezdi önmagát ismételni, nem nagyon tud újat nyújtani a hallgató számára. Míg az első pár szám alatt meglepően hatnak a lágy részek, addig később már kifejezetten várjuk, mikor jön és ezzel az egész egy csöppet veszít a varázsából.

Sajnos a lemez minden erőssége ellenére nem tökéletes. A hangzással vannak apróbb gondok, lehetne egy csöppet tisztább – persze ez nem a banda játékának következménye. A másik probléma pedig a fentebb említett egyhangúság, amit nagyon sajnálok. Míg egy számon belül vannak változatos részek, a lemezen valahogy nem sikerült ugyanezt produkálni – feltehetően a zenekar inkább különálló számokat ír, mint egy komplett lemezt, és ez sajnos egy csöppet visszaüt.

De mindezek ellenére a Mirrors egy különleges anyag, ami mindenképp feldobja az ellaposodott metalcore színtért. Mostanában minden vészmadár arról károg, hogy a metalcorenak annyi, kifulladt. Szerintem pedig amíg ilyen bandák vannak, mint a Misery Signals, addig csak üljenek a tojásaikon és kussoljanak. Ezek után mindenképp odafigyelek a bandára, mert úgy érzem, sokkal több van bennük még, mint amit ezen a lemezen hallottunk. Mindent összevetve a Mirrors egyértelműen a 2006-os év egyik legkiemelkedőbb anyaga, aminek beszerzését mindenkinek nagyon erősen ajánlom!