Miles Away – Endless Roads

Azzal, hogy a három évvel ezelőtti Rewind, Repeat… mind dallamaival, mind emberközeli és helyenként szokatlanul érzelemalapú témaválasztásaival mert szakítani a korábban bevett formulákkal, egyúttal a Miles Away következetes fejlődését is sikerült a szükséges röppályára állítania. Ennek gyümölcsét pedig most, az Endless Roads hallatán ízlelhetjük meg, mert ausztrál feleink a tudomány mai állása szerint az év legfontosabb modern hardcore anyagát hozták össze, amely kérdés nélkül saját csúcsteljesítményük is.

Az immáron végleges öndefiniálás titka pedig épp abban rejlik, hogy amíg az előző nagylemez még magán viselte az előzmények lenyomatát is, addigra a Miles Away jelenlegi dalíró vénája szinte teljes egészében felfrissítette a már megszokott arculatát (amelyben a youth crew tartás keveredik modern hardcore elemekkel), és az arányt egy olyan dallamközpontú, kiváltképp előremutató hangzás létrehozásának szentelte, amelyben minden korábbinál őszintébb és személyesebb dalszövegek lelnek hiteles és kellőképp lendületes körítésre. Ez pedig az általános életjelenségek, valamint emberi érzés- és gondolatvilág sajátos ábrázolásában képes koherens egységet alkotni. Legyen szó a mindennapos küzdelmekről, a halálról vagy az otthontalanság érzéséről, a zenekar most kétségkívül elkapta a lényeget, és már-már irodalmi igényességgel megfogalmazott soraikban ez vissza is tükröződik – így pedig érdemes volt reformálni a többé-kevésbé eredeti hardcore hagyományokat, hiszen az alig huszonhat perces játékidejű Endless Roads a maga erőteljes robbanékonyságával minden műfajjal szimpatizáló egyént oda fog láncolni a fülhallgatójához. A lemezelőzetes Memory Embraced kislemezen pedig már meg is ismerhettük a kiadvány két sarokpontját – nevezetesen a Ghostwritert, valamint az év legsúlyosabb dala címre pályázó Rain Eyest –, ám ezek olyan következetesen ékelődnek be a dalsorrendbe, hogy a színvonal egységes mivoltát nem is kérdőjelezhetnénk meg. Természetesen az elsőre fogós dallamok (amely már a háttérvokálban is megjelenik) mellett a vadság is kellő szerephez jut, így a The Hope Conspiracy-vel rokon nyers riffelés, a Defeater profetikus előadásmódja, vagy a Verse felkavart témakapcsolása és dallamvilága is fel-felsejlik egyes pillanatokban, ám a végeredmény így is elkülöníthető a követői státusztól.

Csupán arról van szó, hogy a Miles Away két nagylemez, valamint számtalan egyéb kiadvány után végre meglelte a saját hangját, és ezt legnagyobb szerencsénkre nem is fél visszatartani magából. És azt hiszem, hogy idén ennek a teljesítménynek már nem is lesz vetélytársa.

10/9.