Metalcore zanza I.

Az alábbi, nyíltan műfajspecifikus cikkemben olyan aktuális kiadványok kapnak helyet, amelyek manapság a száj- és kommenthagyomány útján igen gyorsan járták be nemcsak a világhálót, hanem a fiatalabb generációk közösségeit is. Azonban ennél a pontnál szükségesnek vélném egy esetleges harmadik generációs meghatározás felállítását, mert amíg a ’90-es évek metalcore hangzásán merőben mást értettünk, mint a 2000-es években történt fordulat előadóinak esetében, addig napjainkra ismét átformálódott a szintér oly mértékben, hogy indokolt legyen – a tízéves beosztás mentén – megkülönböztetni az előadókat.
Persze az alábbi cikk módszeresen igyekszik válogatni az utóbbi két kategória előadói közül, mert amíg az As I Lay Dying, mint a változások egyik legaktívabb generálója; az érezhetően megfáradt Heaven Shall Burn; vagy a „megkomolyodás” látszat-bélyegével mentesíthető Parkway Drive még a második generáció zászlóvivői voltak (bocsánat a múlt időért), addig a Stick To Your Guns, vagy a The Ghost Inside kétségkívül más mentalitást képviselnek. Ez abban mérhető, hogy az újabb keletű zenekarok számára szempont a második generáció zenei felfogásának beágyazása egy (látszat) hardcore-közegbe, ám nem is szaporítanám tovább a szót – kellemes olvasást és véleményezést.

THE GHOST INSIDE

Returners
The Ghost Inside @ MySpace
(MEDIASKARE)

Ugyan Kalifornia többünk számára csak egy lemezek alapján megfejthető álom marad életünk végéig, azt mégis sejthetjük, hogy a napsütéses órák száma összefüggésben áll az onnan érkező előadók általános hangulati berendezkedésével. Nincs ez másként a The Ghost Inside esetében sem, ahogy azt már tapasztalhattuk két éve is a vízválasztónak tekinthető Fury and the Fallen Ones dalainak köszönhetően. Pozitív kisugárzású, modern hardcore elemekkel előszeretettel játszó metalcore-ral volt dolgunk, amely épp annyira nyúlt vissza a ’90-es évek groove-okba ágyazott hangzásához, amennyire megjelenítette saját hangzásában a göteburgi ihletésű dallamíveket, és a kortárs hardcore-zenekarok optimista és reményadó magatartását.

A Returners azonban némiképp megváltoztatta a képletet. Persze drasztikus áttérésről nincs szó, mégis úgy egységbe foglalta a már meglévő zenei eszközöket. Csúcsra járatásról azonban nem beszélhetünk, lévén a ’Fury újdonságértékét nem lehet újrateremteni: ezzel szemben Vigilék zenei világa sikeresen koncentrálódott egy olyan képlet alapján, amely sokkal könnyebben megragadható, jellemezhető (és hogy ez előny vagy hátrány, ki-ki döntse el magában). Egy mondatban taglalva képzeld el, ha a már megboldogult Twelve Tribes (annak minden új köntösben tálalt groove-témájával) egy Come Clarity-diétán lett volna kitartva Orange Country-ban. Tehát vaskos és határozott középtempók, valamint hangsúlyos helyeken plántált breakdownok váltakoznak hol In Flames-ihletésű, hol modern (és nem melodikus!) hardcore elemek közrefogásában. Utóbbi hatóköre némiképp háttérbe szorult, ám Jonathan hangjának megerősödése mellett ez korántsem hátrány – orgánuma félelmetesen hasonlít Adam Jackson hangszínére, amely csak tovább erősíti a ’Tribes-párhuzamot.

Ez a jellemezhetőség azonban csak másodlagos a dalok minősége mellett, mert meg kell hagyni: a Returners az év egyik leginkább szerethető metalcore kiadványa, amely nem egy emlékezetes (ám kellő tűz és újszerűség híján kétségkívül nem életre szóló) pillanattal örvendezteti meg a műfaj híveit. Az olyan tételek, mint a Greater Distance, a klipes Unspoken, vagy a Downbeat kétségkívül új rajongók érdeklődését fogják felkelteni, és nem is véletlenül, mert hőseink alkalomadtán tényleg bátran használják a dalíró pengetőjüket. Ám emellett sem feledkezhetünk meg a tényről, miszerint az eleve iránykövető kiadvány a végére erősen ellaposodik – és bár kétségtelen, hogy az emlékezetes pillanatok ideig-óráig egyensúlyban tartják a Returners összhatását, szépen-lassan már csak a kedvenc dalainkat fogjuk elővenni, majd azon kapjuk magunkat, hogy kedvünk támadna Twelve Tribes-matinét tartani. Így végeredményében a The Ghost Inside új lemeze valóban szórakoztató a saját keretein belül, műfaji értéket még úgy sem képvisel – lévén a színtér alakulását nem viszi előre, inkább csak betekintést nyújt a jelenlegi tendenciába –, hogy a kiadvány legalább négy-öt maradandó szerzeménnyel, és két vendégzenésszel ajándékozza meg a színtér jelenlegi és leendő szerelmeseit. Aki pedig csodát várna, vegye elő a debütöt, és nézzen magába. 10/6,5.

AS I LAY DYING

The Powerless Rise
As I Lay Dying @ MySpace
(METAL BLADE)

Arról, hogy az As I Lay Dying miért tekinthető a metalcore egyik megalapozó előadójának, már két évvel ezelőtt is kifejtettem véleményem az An Ocean Between Us kritikámban. Egyrészt azért, mert jókor voltak jó helyen, másrészt azért, mert ha tökéletes lemezük ugyan nem is volt sosem, mindig tudtak kellő mennyiségű emlékezetes dalt írni ahhoz, hogy a köztudatban maradhassanak. Ezt a megállapításomat most megtoldanám egy észrevétellel – mégpedig azzal, hogy amíg a Frail Words Collapse-et követő Shadows Are Security beteljesítette a 2003-as kiadvány zenei világát mind hangzás-, mind megszólalás szempontjából, addig az ’Ocean folytatásaként is hasonló dalcsokorra számítottam. Ezzel szemben a végeredmény épp olyan, mint a borítón megjelenő koponya: hozza a kötelezőt. Se többet, se kevesebbet.

A The Powerless Rise – címének nomen est omen tartalmával egyetemben – csak azt nyújtja, amit már tudtunk az As I Lay Dyingról, így újdonságérték és előrehaladás helyett be kell érnünk a stagnálás és önismétlés jeligéjével. Ez persze nem azt jelenti, hogy az új kiadvány általános élményként is szürkeséget tükrözne vissza: maradandó és kiemelkedő pillanatai természetesen vannak a The Powerless Rise-nak, ám ha most kéne összeállítani egy mindenkori As I Lay Dying besztofot, kétségkívül csak a klipes Parallels kerülne rá, holott az is egy kilóra legyártott sablonschlager.

Természetesen el lehet veszni a részletekben, amelyek némiképp más – bizonyára kevésbé szigorú és szókimondó – vetülettel toldanák meg az anyagot: ilyen lenne az a megállapítás, hogy az ’Ocean thrash-be ágyazott (és itt helyenként túlslayeresített) hangzása jelen esetben párszor azért visszanyúl a göteburgi iskolához; hogy Gilbert refréndallamai ezúttal karakteresebbek (azaz egyetlen szerepkörben mozognak, és jellegük is hasonló); netán Mancino mester dobtémái még mindig elviszik a hátán az anyagot. Ám ezek csak részigazságok, amelyek újfent azt igazolják, hogy a The Powerless Rise már rég elveszett abban, hogy magyarázni kéne, miért jó, és a tény nem önmagától értetődik. Bár ha visszaemlékszem a sajnálatos kábelhiba miatt kisebb örvénybe került („Mi a f*sz van?”-skandálás, pipa?) bulit, az új dalok ott sem feltétlenül vették fel a versenyt egy Foreverrel, egy Confineddal, vagy egy The Sound of Truth-szal. Így végeredményében a The Powerless Rise egy olyan balul elsült, transzparensnek csúfolható sorlemez, amely egyedül a régi – és főként megveszekedett, avagy elfogult – rajongóknak fog örömet okozni, mert ők elveszhetnek a részletekben anélkül, hogy megkérdőjeleznék a kiadvány valós értékét. Azonban aki többre vágyik, egyrészt bátran nyúl vissza az eddigi három nagylemezhez, vagy csendben vár egy esetleges új uralkodót, aki majd bátran felülemelkedik a The Powerless Rise teljesítményét. És lássuk be, annyira azért nem lesz nehéz dolga. 10/6.

PARKWAY DRIVE

Deep Blue
Parkway Drive @ MySpace
(EPITAPH)

Ahhoz nem férhet kétség, hogy az I Killed The Prom Queen kihullását követően Ausztrália elsőszámú exportcikkévé a Parkway Drive lépett elő, bár hozzátenném, hogy az alábbi puccs a Deez Nuts megalakulása nélkül is létrejött volna, lévén Winston McCallék olyan bájjal vették le a másodgenerációs metalcore összes kliséjét és sajátosságát – átrendezve azt egy lendületes, valódi érzelmekkel és feszültséggel telített keretbe –, hogy pont jókor érkeztek jó helyre. Emlékezzünk csak vissza: 2007-ben a Horizons épp akkor jelent meg, mikor a süllyedő hajóról menekülve mindenki újradefiniálni kívánta magát a heavy/thrash metal gyönyöreiben – és épp ekkora ivódott be a köztudatba a nálunk már megturnéztatott Killing With a Smile, valamint a ténye annak, hogy van még egy olyan legény talpon a vidéken, aki képes vérfrissítést hozni a színtérbe. Persze követők akadtak dögivel, ám a próbálkozások megszakadtak, és a Parkway Drive-ot már semmi sem tudta letaszítani trónjáról. Épp ezért is tekinthető vízválasztónak a harmadik, Deep Blue címre keresztelt nagylemez.

Winstonék azonban nem az előre elvárt stratégia szerint haladtak tovább, hanem megpróbáltak új ízeket csempészni saját hangzásukba. Egyrészt a Deep Blue a zenekar első (és meg kell hagyni, elég gyenge lábakon álló) konceptalbuma, amely egy életút reveláció-értékű megvilágosodását és tengerbe vetését kívánja megeleveníteni – igen, a történet kicsit olyan hirtelenségű, mintha a Simpson család nagyfilmet néznénk, és az önállósága is legalább akkora. Másrészt a srácok producernek azt a Joe Barresit választották, aki Kyuss, The Melvins és The Jesus Lizard lemezek jóvoltából szerzett magának – korántsem alaptalan – megbecsülést, így gyakorlatilag egy színtéren kívüli fülpárt választottak potenciális útmutatónak. A végeredmény ilyen szempontból erősen kétpólusú, hiszen tényértékű, hogy ’Parkway-lemez még nem szólt olyan erőteljesen és tisztán, mint a Deep Blue – de ezzel arányosan nem is volt ennyire üres és súlytalan. Az elsődleges probléma a dalok dinamizmusának megbontása volt, mert a tempó szerepét jelen esetben a beágyazott breakdownok túlszaporulata (ezáltal funkcióból való kiragadása, pontosabban felemelése) vette át.

A 43 perces játékidő során alig találkozunk tényleges értékű felgyorsulásokkal, és egy nyugdíjas középtempón robogva hallhatjuk felcsendülni a Horizons-on kikristályosodott ’Drive-riffeket, amelyek szintén visszavettek mind a tempóból, mind a súlyból, amellyel valóban irányíthatnák az adott szerzeményt. Így a Deep Blue elsődleges ismérve a breakdown-túladagolás, és a valós dallamok – amelyek, ugye még figyelünk, az érzelmeket hivatottak közvetíteni – a második helyre kerültek. Mindazonáltal a lemez önmagában nem egy elvesztett fogadás, mert az olyan dalok, mint a hangsúlyos kórussal (valamint egy Bad Religion-vendégszerepléssel) megáldott Home is for the Heartless; a Deadweight fogós gitárdallamai; a Carrion funkciójában szereplő Alone; vagy a Pressures valós ívvel felépített dallamkompozíciói biztosan kellő határozottsággal fognak megszólalni egy koncert során. Azonban ezeket a szerzeményeket sem feltétlenül hallgatnám agyon otthon, és akkor még nem is szóltunk a klipes (egyben játékidejét tekintve túlnyújtott) Sleepwalker szép szóval is csak egyszerűségként jelölhető sajátosságáról, vagy a The Warriors-beugrós Hollow valóban vérgáz verzéjéről. Így végszóként a Deep Blue – ahogy a The Powerless Rise is – csak azoknak fog mindennapi betevőt jelenteni teljes hosszában, akik elvakult módon rajonganak a zenekarért, a többiek pedig előszeretettel fogják pörgetni a tavalyi DVD-t, és az első két sorlemezt, mert ez így bizony igen vékonyka vigasz mind tartalom, mind koncepció tekintetében. Azt pedig meg sem merném kérdezni, hogy amennyiben a ’Killing és a folytatása között elég volt egy év – jó, tudom, most turnéztak is, sokat –, miért volt érdemes ennyit ülni az új anyagon, ha nem vesszük ide a hangzás valós elánját. 10/5,5.

HEAVEN SHALL BURN

Invictus (Iconoclast III)
Heaven Shall Burn @ MySpace
(CENTURY MEDIA)

A német Heaven Shall Burn 6-8 évvel ezelőtt még minden kétséget kizáróan ott volt az akkor még nem definiált „új hullám” legfontosabb európai zenekarai között (karöltve a Cataracttal és az azóta erősen leszerepelt Calibannel), hiszen a Whatever It May Take-kel nemzetközileg is berobbant zenekar igen sajátos módon írta át a svédacélos death metal szabályait. Azzal, hogy a militáns tartást Olafúr Arnalds révén zongorás közbevetésekkel, valamint nem kevés utópista színezettel – na meg súlyos tartalmú, azaz szervezett vallások ellen fellépő, és rasszizmust elítélő dalszöveggel – írták át számtalan kései metalcore-hatással karöltve, valóban vérfrissítést jelentett még a tengerentúli arcoknak is. Az ezt követő Antigone talán a legsikeresebb HSB-nagylemez volt, amit a Deaf to Our Prayers világvége-hangulatú magatartása, és elektronikus kikacsintgatásai egy tényleges mesterhármassá tettek ki.

Azonban Marcus és spártai barátai nem érték be ennyivel, így az Iconoclast-sorozattal az érzelmeket teljesen alárendelték az agressziónak, amely nemcsak aránybontáshoz vezetett, hanem a már meglévő elemek teljes újrakombinálásához is. Ennek előnye az Iconoclast első részén tapasztalt, minden korábbinál dühösebb magatartás volt – amit aztán a Neaera is gyönyörűen levett, mi több, talán tovább is formált –, hátránya pedig az, hogy mostanra vált biztossá: a Heaven Shall Burn lényegében ugyanazokat a köröket futja évek óta.

Ez pedig hatványozottan igaz az Invictus dalaira is, amelyek semmilyen, de tényleg semmilyen újdonságot nem mutatnak fel. És ezzel természetesen még nem is lenne probléma, ha a dalok minősége – ahogy korábban is történt – feledtetné a stagnálás élményét. Ehelyett azonban csak közhelyekbe botlunk, valamint ezerszer elcsépelt dallamképletekbe és váltásokba, holott a világ már rég továbbhaladt: ennél a pontnál pedig már a düh sem elég valós, az energia sem elég telített, és az összhatás sem feltétlenül hiteles. Persze a Rockmaraton színpadán nyilván megállja majd a helyét minden olyan tétel, mint a legutóbb kitapasztalt kamublacker örvénnyel megspékelt The Lie You Bleed For; a ’Deaf technós vonalát képviselő Combat; a kissé szokatlanul heavy metalos Nowhere; vagy a nyitó The Omen, ám összhatásában ezek csak újabb dalok, amelyek a Heaven Shall Burn eddigi leggyengébb – pontosabban legjelentéktelenebb – nagylemezéről hangzanak el. Mert az Invictus teljes hosszában éppen olyan, mint a carpenteri The Thing: külsőre, és első benyomás alapján teljesen megegyezik az eredetivel, aztán a végén mégis belülről roppan szét. 10/4,5.

STICK TO YOUR GUNS

The Hope Division
Stick To Your Guns @ MySpace
(SUMERIAN)

Azt hiszem, a For What It’s Worth elég jól sikerült bemutatkozás volt ahhoz, hogy akár a hardcore-, akár a metalcore színtéren belül megjegyezhessük a Stick To Your Guns nevét, hiszen hőseink gyakorlatilag hiánytalan átmenetet képviseltek a NYHC és a 2000-es évek metalcore hangzása között. Ez az arány a Comes From The Heart tükrében már némiképp megváltozott, hiszen a szóköpködő verzék végleg kiűzték a súlyozásra feltalált acsarkodást, valamint az énekdallamok is bátrabban, gyakrabban bukkantak fel a szerzeményekben. Mindazonáltal a ’Comes nem volt olyan hatásos kiadvány, mint elődje: a nagy csinnadrattában, ahol a hardcore gyakorlatilag alárendelt szerepben bukkant fel a metalcore-ral szemben, valahogy elveszett az igazi – azaz a lemez elejétől végéig tartó – energia, és csak egyes szerzemények maradtak meg az ember fejében hosszabb távon.

Az alábbi feltevésem pedig a sajnos igen töredezetten promotált The Hope Division csak még inkább megerősíti, mert most érkeztünk el arra a pontra, ahol a Stick To Your Guns zenéje hardcore-nak már túl erőtlen, metalcore-nak pedig túl régi vágású. A Terror vendégeként már hazánkban is fellépett (jelentkezzen az, aki látta is!) zenekar új kiadványa nem egy rossz lemez, hiszen jól konstruált a dalsorrend, a hangzás is kellőképp letisztult – sőt néhol tán túlzottan is az –, de a dalokon belüli paraméterekkel mégis baj van. Ez a probléma pedig nem más, mint a megcsömörlés, mert a hagyománytisztelet túlzottan polarizáltan jelenik meg az újabb keletű modern hardcore elemek, valamint a metalcore-maradványok közé ágyazva. Természetesen a maradandó gitárdallamok, a gonosz kis riffelések, valamint Jesse félig acsarkodó, félig ordító (pontosabban szóköpködő, a Koller/Miret iskola után szabadon) hangszíne önmagában egy erős tükröt mutatna a STYG-ról, ám a szerzemények annyira a pozitív energia sugárzására állnak rá, hogy épp ezzel rántják ki maguk alól a talajt, és vesztik el saját energiájukat, dinamizmusukat, lévén a hangsúly már nem a zenei értéken van. Ennél a pontnál pedig már minden egyes újabb breakdown csak üresjárat-kitöltő üresjáratnak hat: mert a The Hope Division kétségkívül az év egyik legpozitívabb kiadványa (még az Amber gyengus klipjével együtt is), de ennek a műfajnak a neve nem hangoskönyv, hanem hardcore (és még ez is vitatható) lenne. Ilyenformán pedig az igen kedvesen lezárt lemez sajnos unalomba fullad: persze vannak tételek, amelyek mentik a menthetőt, mint a kissé körülményesen kibontakozó Scarecrow, vagy a példaértékű No Cover, a végeredmény még úgy is hagy maga után kívánnivalót, hogy a metalcore és hardcore aránya ismét visszafordult a ‘Worth mintájára. 10/6.