Metalcore for dummies: The Devil Wears Prada – Transit Blues

the devil wears prada transit blue tdwp

Tracklist:

01. Praise Poison
02. Daughter
03. Worldwide
04. Lock & Load
05. Flyover States
06. Detroit Tapes
07. The Condition
08. To The Key Of Evergreen
09. Submersion
10. Home For Grave, Pt. 2
11. Transit Blues

Műfaj: metalcore

Támpont: Memphis May Fire, Northlane

Hossz: 38:19

Megjelenés: 2016. október 7.

Kiadó: Rise Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

A modern metalcore egyik legmeghatározóbb bandája már jó pár éve elért arra a szintre, hogy bármit csinálhatnak, minden új lemezüket és dalukat óriási hype veszi körül. Ennek ellenére több, mint egy évtizede ugyanazt a jól begyakorolt és sokszor unalmas metalcore-t tolják, ami egyszer sikerre vitte őket. Persze reménykedtünk minden lemezük után, hogy egyszer valami több is lesz belőlük, de a The Devil Wears Prada megmaradt a panelház garázsában kialakított kisboltnak: az emberek nem várnak tőle sokat, néha kapóra is jön, ha kifogytak az alapdolgokból, de ha valami többre vagy különlegesre vágynak, azt biztos nem itt fogják keresni.

devil wears prada 2016

Ettől függetlenül persze mindegyik lemezüknek megvolt a maga hangulata, és kifejezetten szerethetővé is váltak idővel az albumok, de az utóbbi időben már arra sem vették a fáradságot, hogy egy kicsit megpróbáljanak továbblépni a beporosodott metalcore hangzásukon. Hranica hangja miatt ugyan még mindig első pillanattól fogva tudjuk, melyik bandát hallgatjuk, de ez már nem mentség a középszerűségre, ami körbelengte a bandát. Az is elszomorító, hogy a Transit Blues első emlékezetes pillanatára öt számot kell várni, mert addig csak az egymásra dobált egyenmetalcore témák váltják egymást a károgással, de a Flyover States “post-osabb” megközelítése kifejezetten üdítően hat a korán befulladni látszó lemezre. Körülbelül innentől kezdve válik az album érdekessé és jönnek azok a dalok, amiket alapjáraton is elvártunk volna a bandától. Nincs bennük semmi újító a színtér krémjéhez képest, azonban a középtempós, sokszor belassuló nóták sötétebb hangulata kifejezetten jól áll nekik. Ezzel szemben a dalszövegeket csak akkor ajánlatos olvasgatni, ha nagyon nem bírunk magunkkal, mert így van esély, hogy el tudjuk kerülni az olyan borzalmakat, mint a “You’re screaming without a voice“, vagy a komplett Worldwide-ot, amely a KFT Afrika dalszövegének mélységével versenyzik.

Ha sikerült tehát kihúznunk a lemez felééig, jutalmul már lassabban építkezős és ezzel együtt jóval emlékezetesebb dalokat kapunk. Ez az az irány, amit már néhány korábbi albumon is hallhatunk, de sosem ennyire domináns módon. A vokál szépen csordogál, az ordibálások számának csökkenésével pedig sokkal dinamikusabbak is onnantól a dalok. Kifejezetten erős albumnak számítana a Transit Blues, ha teljesen elhagyták volna az elejére beerőszakolt felesleges tesztoszteronkúrát, és végig ezen a vonalon mozogna a lemez. Így viszont csak egy nagyon hullámzó minőségű alkotásnak érződik az album, aminek megvannak ugyan a maga pillanatai, de kevés ahhoz, hogy igazán a szívéhez nőjön az embernek. Mint minden lemezük után, most is pozitívan tudunk a jövőre tekinteni a jobban sikerült dalaik miatt, mert ezeken érződik, hogy simán bennük van a potenciál, hogy egy maradandó alkotást tegyenek le az asztalra életútjuk alkonyán.

6/10

  • Blue meth

    “de az utóbbi időben már arra sem vették a fáradtságot” –> fáradságot

    • coolstuff

      dánke

  • ez a garázsboltos párhuzam valami egészen zseniális.