Meshuggah – Koloss

Tracklist:

01. I Am Colossus
02. The Demon's Name Is Surveillance
03. Do Not Look Down
04. Behind the Sun
05. The Hurt That Finds You First
06. Marrow
07. Break Those Bones Whose Sinews Gave It Motion
08. Swarm
09. Demiurge
10. The Last Vigil

Hossz: 54:47

Megjelenés: 2012. 03.23.

Kiadó: Nuclear Blast

Webcím: Ugrás a weboldalra

Sokáig minden túlzás nélkül kijelenthettük, hogy a Meshuggah a matek metal alfája és omegája. Már csak azért is, mert hogy sem előttük, sem utánuk nem volt olyan zenekar, aki ezt a zenei stílust ilyen szinten művelte volna. A technikás muzsikának létezett korábban is számos válfaja, elég csak a Voivod és Coroner féle technikás thrash-re, vagy az Atheist/Cynic/Death mesterhármas által művelt technikás/progresszív death metalra gondolni. Ez a groove-osabb megközelítésű, mélyre hangolt, poliritmikus muzsika viszont nem igazán vált a metalon belül felkapott stílusirányzattá, maximum a SikTh nevét lehetne még megemlíteni, mint szegről-végről matek metal rokon bandát. Később aztán számos post-hardcore előadó kezdett ilyen irányba terjeszkedni, majd az előző évtized vége fele, djent néven egyre többen kívánták művelni az egészen Meshuggah közeli zenét (Textures, TesseracT, Xerath, na és persze a Periphery). Fel lehet tenni a kérdést: vajon ennyi idő kellet a világnak, hogy utolérje a svédeket? Vagy szimplán csak most nőtt fel az a generáció, aki már az anyatej helyett is Meshuggah-t szívott magába? Ezt nem a jelenlegi cikk fogja megválaszolni, hiszen a tárgya nem is ez, hanem az, hogy vajon ilyen körülmények közt mit képesek még nekünk mondani az „alapítóatyák”?

Kezdeném a fekete levessel. Elsőként azért le kell szögezzem, hogy számomra mindig is az I marad a zenekar munkásságának csúcsa. Véleményem szerint a korszakalkotó Destroy, Erase, Improve óta ott sikerült a leginkább felnőni önmagukhoz, ráadásul ambiciózus mivolta ellenére az EP egyetlen unalmas pillanatot sem tartalmazott. Ehhez képest Catch 33 (ami ugye lényegében szintén egyetlen számból állt) nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, valahogy nem állt úgy össze, mint az egy évvel korábbi produkció. Azért is tartottam ezt fontosnak, mert most némileg ugyanebbe a hibába estek a Koloss kapcsán. Az új album ugyanis az ezt megelőző ObZenhez hasonlóan egy dalcentrikusabb, direktebb megközelítésben fogant, viszont míg amaz rendkívül eltalált dalokkal volt megtömve (Bleed, Dancers to a Discordant System, címadó), erről valahogy hiányoznak az ilyen kaliberű nóták. A hangulat ezúttal sötétebb, fenyegetőbb, leginkább a Chaosphere tüskés világa ugrott be róla, helyenként egy kicsit doomosabb, ridegebb kiadásban. Ez még szimpatikus is volna, azonban vannak túlságosan vontatott témák is, amiket egész egyszerűen mellőzhettek volna, vagy legalábbis kevésbé kellett volna túljátszani (a Behind the Sun pl. nekem nem ül). Aztán azt is megfigyeltem, hogy ahol dinamikusabb témák ütik fel a fejüket, ott egy-egy riff szabályosan nu metalos groove-ok egyszerűségével, direktségével szólal meg (pl. Marrow, Demiruge kezdése), ami korábban ilyen mértékben nem ütközött ki. Természetesen önmagában ezzel nem is volna semmi baj, én sem vagyok feltétlen a túlbonyolított számok híve, viszont akadnak ezekben a nótákban nem annyira eltalált groove-ok is.

Most, hogy túl vagyunk a fejmosáson, nézzük a produkció pozitívumait. Mert hogy összességében azért ezek vannak túlsúlyban. Azt, gondolom már mondanom sem kell, hogy a hangzás ismételten fejleszaggató és brutálisan vastag (ennyi húrral milyen is lenne?) és persze tipikusan Meshuggah. A korábban említett rideg, tüskés atmoszférát remekül hozzák a lassabb, gonoszabb tételek. Aztán, amint kicsit is lankadna a figyelem, egy-egy pörölycsapással egyenértékű agresszívabb dal következik (The Hurt That Finds You First, The Demon’s Name Is Surveillance), így a Koloss nem válik monotonná. A forgatókönyv remekül meg van írva. Azért továbbra is a szigorú, középtempós részek dominálnak, ezeken túl a disszonáns témák adják meg a nyomasztó alaphangulatot, amely leginkább a Break Those Bones Whose Sinews Gave It Motionban csúcsosodik ki. Ehhez már klip is készült, és valóban a legfenyegetőbb tételek egyike, nagyon hatásos. Az album legnagyobb „slágerének” azonban a Do Not Look Down számít, és valami elképesztően jó szövege van („What sins will you commit to avoid your sins be seen”), szóval nem csodálkoznék, ha erre is készülne valamikor egy videó. Ami még szembetűnő, hogy annyira eszeveszett témaváltások ezúttal talán nincsenek, mint korábban, viszont meghökkentő gitárnyúzás és néhány kifacsart szóló azért most is akad.

Az az igazság, hogy aki a banda eddigi albumait hallotta, annak az új lemez már nem tud sok újat mondani, ahogy erre már az ObZen sem volt képes. Aki pedig azt várta, hogy a Koloss jön, lát, és legyőz minden trónkövetelőt a djent hullám képviselői közül, az alighanem szintén csalódott lesz. Ez ugyanis nem egy célzott válasz, nem egy kinyilatkoztatás, csupán egy újabb nagylemez a sorban. Annak viszont teljesen korrekt, csak épp minden direktsége és dalközpontúsága ellenére kevésbé hallgattatja magát annyira, mint a 2008-as elődje. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy bármit is írjak én most itt le, a Meshuggah önmagában akkora brand jelenleg, hogy számos év végi listán bérelt helye lesz, ebben – főleg a már megjelent, ajnározó kritikák fényében – biztos vagyok. Én azért kicsit igyekszem objektív maradni, és az eddigi munkásságukhoz mérten értékelni: ha a csúcspontok 9-10-et érnek, a Chaosphere vagy a Nothing nyolcat, akkor ez:

7/10