Melankóliagleccser Alaszkából – új lemezzel tért vissza a 36 Crazyfists

36crazyfiststimecdcoversmaller

Tracklist:

01. Vanish (We all Disappear)
02. 11.24.11
03. Sorrow Sings
04. Lightless
05. Time and Trauma
06. Also Am I
07. Translator
08. Silencer
09. Slivers
10. Swing the Noose
11. Gathering Bones
12. Marrow

Műfaj: metalcore, nu metal

Hossz: 56:26

Megjelenés: 2015 február 16.

Kiadó: Spinefarm Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

A 36 Crazyfists mindig is közelebb állt az undergroundhoz, mégis említhetjük olyan stílusformáló zenekar mellett, mint pl. a Deftones, hiszen a ’90-es években kezdődött történetük során a karrierjük elején Chinoékhoz hasonlóan remekül házasították össze az alternatív metal és a nu-metal legjobb elemeit, viszont ettől elszakadva folyamatosan tolódtak el az elmúlt tíz évben a metalcore dallamosabb ága felé. Ettől függetlenül a Bitterness the Star, amely volt olyan mintha Glassjaw akarna nu-metalt játszani, a műfaj egyik kevésbé ismert alapköve, az ezután érkező A Snow Capped Romance már megágyazta a zenekarnak a metalcore-t, de ettől független még mindig óriási teljesítmény volt, és sokan ezzel is azonosítják már leginkább a zenekar arcát leginkább. A 20 éves anchorage-i banda most 5 év után végre újra új anyaggal jelentkezett, amely immáron a hetedik nagylemezük a sorban, ráadásul elég stílusosan tértek vissza, persze gondosan őrizve a diszkográfiájuk metalcore ágának további bővülését. A Collisions and Castaways lemez nyomdokaiba lép ugyan a lemez, de kicsit visszakanyarodtak a gyökerekhez is a srácok, megjelennek az első korongok hangulatai elemei, sőt a fiúk mintha rájöttek volna, hogy ők részben nu-metal bandaként kezdték a pályát, így ebből is hallhatunk egy kevéske stílusgyakorlatot is. 

Ennyi év hallgatás után nyilván volt mit átgondolni, hogy hogyan tovább, a 36 Crazyfists-es fiúk pedig igazából nem gondolták úgy, hogy túl sokat váltanának a nu-metal “halála” után felvett stílusukon, de azért érezték ők is, hogy egy igazán jó modern metal lemezhez jobb, ha visszanyúlnak a saját gyökereikhez is kicsit és ezt vegyítik a poszt-Bitterness the Star vonal legjobb már stabilan metalcore-ban utazó teljesítményével, Rest Inside the Flames-szel.a Ez a kihagyás annyit eredményezett, hogy a fiúk képesek voltak az azóta folyamatosan eső minőséget egy jó erős fékezéssel megállítani, sőt, szerencsére még a gázpedálra is ráléptek a Time and Trauma dalain. A kezdeti fiatalos lendületet és agressziót immáron – a zenekar keretein belül – határozott brutalitás váltotta fel, és mindez egy jól átgondolt album megíródásához vezetett (bár a súlyosabb alternatív metal gitártémák kissé hiányoznak, amik első albumaikon jelen voltak, viszont a metalcore végre nagyon slágeresen és átgondoltak működik). A Time and Trauma közel egyórás zúzás és bizony egy jól összerakott lemez. A korong melankóliája – amely leginkább az éneken csapódik le – és brutalitása jól megfér a gitártémák és  Brock említett hangjának kereszttüzében. A vokál régen volt ennyire megnyerő: a tiszta ének közel hozza a zenekar 2000-es évek eleji szintjét, a hörgőrészekről pedig kellően fajsúlyosak. Két tagcsere is történt 2012 óta, a dobok mögött Brettet Kyle Baltus váltotta és Mick Whitney is visszatért basszusgitárjával. Steve Holtot pedig már megszokhattuk a gitár mögött és producerként is profi munkát végez.

A lemez erősen kezd a Vanish című nótával, könnyű azonosulni az album metalcore-ban elmerülő vázával, mely már előrevetíti a korong sötét hangulatát, amelyhez hozzájárult Brock édesanyja sajnálatos halála is. Ezután a 11.24.11 kezdi szaggatni a dobhártyáinkat őrlődő vokáljával és néhány sora könnyen beleéghet az ember fejébe. Itt kezd megmutatkozni az album másik erőssége, a szövegek, amik egészen jó témavilággal és kontextussal operálnak. A Sorrow Sings a fény és a halál közt lebeg baljósan, egy középtempós szerzemény, amelyben a masszív gitártépésé a főszerep, ugyanakkor ez egy eléggé visszatérő jellemző is a korongon. A Lightless kicsit felemelőbb hangulatú gyorsabb tempójával, majd a címadó szám következik és visszasüllyedünk a melankóliába. Az Also Am I egy nagyon eltalált szerzemény, melyhez videó is készült, summázza mindazt, ami miatt szeretjük a Crazyfistset, leltárt képez a lemez legfontosabb elemeiből, és igazából itt érezni nagyon, hogy a lemez jól keveri a lapokat. Fülbemászó refrén, reszelős vokálok és dörgő gitár, röviden és tömören. A Translator szállítja az újabb melankóliacsomagot, míg a Silencer és a Silvers talán a legbrutálisabb dalai a Time and Traumának. A Swing the Noose nem hiába lett kislemezes nóta, a fiatal Crazyfistre emlékeztető lendülettel ragadja magával a hallgatót. A lemez a végén pedig mindenképpen egy érdekességgel zárul: a Marrow című dalban Stephanie Plante is közreműködik, aki annyira jól szál be a dalba, hogy a lemez egyik legjobb szerzeményét hallhatjuk, a tiszta fájdalom záróakkordjaként. Mit mondhatnánk még? Elégedettek vagyunk nagyon, meglepően jól és erősen tért vissza a csapat. A 36 Crazyfists minden várakozást felülmúló anyagot tett le az asztalra. Jéghideg, a zenekar sztenderdjén mérve brutális és mesterien beleillik a fiúk portfóliójába. Nem váltak unalmassá, nem mondhatjuk a kis “gyökérkezelés miatt”, hogy ismételnék önmagukat az elmúlt ellaposodó lemezek fényében. Jó irány fele fordultak, csak így tovább. 8/10