Make Do And Mend – End Measured Mile

Miután feloszlottak, maradt a kérdés, hogy kik is fogják pótolni őket, és a Fuel for the Hate Game dalain felnövő generáció nem is hagyta cserben a hallgatókat: szépen sorban olyan zenekarok bukkantak fel, mint a Nothington, az A Death in the Family, a Polar Bear Club, vagy épp a Make Do And Mend, akik mind tökéletesen hozták (vagy épp tökéletesítették) az őszi levélesőben sört kortyolgató, flannelinges érzelmeket. A Make Do And Mend maradt adós legtovább egy nagylemezzel, és bár a várakozás több éves volt, a legnehezebbnek talán mégis a Touché Amoré-val közös split és az End Measured Mile közti idő tűnt, elvégre a spliten lévő két dal megmutatta, hova is fejlődött a zenekar a két korai EP kiforratlanságától. A punk rockba poszt-hardcore-os felhangokat építő fiúk szép lassan megtanultak olyan dalokat írni, amelyek látványosan kiemelik őket a többi rekedthangú fiúzenekar közül, és őszintén szólva ennek a hibátlan demonstrációt hallhatjuk a nagylemeze lejátszóba helyezésekor.

A végső pontszám tükrében furának fog tűnni, de első hallgatásra kicsit csalódás volt ez a tíz dal, hiszen a Hand Me Downs és a Cobwebs a nyár elején annyira magasra rakta a mércét, hogy az ember akaratlanul is hasonló hidegrázós tételeket várt – eredmény nélkül. Ám második-harmadik hallgatásra, a dalszövegekre, az apróbb részletekre odafigyelve valahogy mégis egy kerek egésszé áll össze a korong, ráadásul minden dalból ki tud emelni az ember olyan dolgokat, amelyek széles vigyorra húzzák a száját (For a Dreamer 0:45-nél, a Transparent Seas gitártémája, szövegei, stb.). Legegyszerűbben talán ahhoz tudnám hasonlítani a jelenséget, mint mikor először hallottam a Cautiont a HWM-tól, és a Remedy után minden dal egy pici csalódás volt (az A Flight and a Crash-nél dettó), de pár hallgatás után mégsem emeltem volna ki a tracklistről, annyira „felnőtt” hozzá a többi. A két fenti dal kiemelkedő pillanatai így aztán szép egyenletesen, kisebb adagokban az albumon is megtalálhatóak: ott vannak a dallamvezetésekben, az erőtől duzzadó refrénekben, a hangsúlyos szereppel bíró gitártémákban, és a korábbi kiadványokhoz képest jelentőset javuló szövegekben. A nyitó, sodró és singalong-pozitív jellegű Unknowingly Strongtól a Jordan „La Dispute” Dreyerrel megerősített Ghostalon át a záró Night’s the Only Time of Day imádnivaló szólójáig az egészet egy olyan melankolikus atmoszféra lengi körbe, amit úgy tudnék leírni, hogy az Carroll (az énekes) hangjának hangulatbéli leképezése – avagy rekedtség, ha életérzés lennél, End Measured Mile lenne a neved.

Ha már James: a fazon nem egy Jimmy Stadt (PBC), de konstans rekedtségét néha üdítően meg tudja törni, és az élő felvételek alapján koncerten is legalább annyi energia árad belőle, mint egy szőrős Max Bemis-ből (Say Anything), gyengébb pillanataiban pedig úgyis ott van maga a dal, ami elvinné a hátán még a Leatherface-es Frankie Stubbs énektémáit is. A lemez tehát jó, nagyon jó, ritkán tapasztalok olyat, hogy minden hallgatásnál más dalok fúrják be magukat a fejembe, és így szépen végigrotálódik a teljes tracklist, pedig most ez történt, és akármennyire is próbálnék belekötni, valahogy ez a hatalmas szívű, szomorkás, és az „1.0-ság”-tól nagyon messze lévő zene nem egyszerűen állja a savat, de nem is hagyja, hogy ráöntsem.

9/10