Linkin Park – Living Things

Mivel a srácok a Meteora hanganyagát is már több mint 10 évvel ezelőtt írták, épeszű ember nem remélhette komolyan, hogy valaha is visszanyúlnak a kezdeti sikerek irányvonalához – még ha első látásra úgy is tűnik, hogy a Living Things kapcsán volt egy ilyen (nem is annyira) látens szándék. A szokásos nyilatkozatok – leszámítva a lemez minőségére vonatkozó kijelentéseket (eddigi legnagyszerűbb, minden benne van, ami miatt szerethetőek vagyunk stb.) – arra utaltak, hogy a valaha tapasztalt főbb jellemvonások egyfajta olvasztótégelye lesz jelen album, ennek ellenére a korai érával legfeljebb olyan tekintetben állítható párhuzamba, hogy a játékidő rövidségét ismételten félóra környékére sikerült leszorítani. Ez persze üdvözölendő lépés volt a részükről, hiszen lenyesegették a redundáns részeket, a teljes mértékben felesleges átvezetőket például szinte nyomtalanul elhagyták – gyakorlatilag arról van szó, hogy a MTM szerkezeti keretébe próbálták beleilleszteni az ATS kísérleti közegét. Ami a dalokat illeti, már kevésbé lehetünk elégedettek, mert bár érezhető, hogy megpróbálták rendezni a sorokat, de ez az élvezeti érték tekintetében csak mérsékelt sikerességi indexet jelent. Nyilván itt nem azzal van a baj, hogy a hangsúly továbbra is elsősorban az elektronikán, a ’90-es évek tánczenéjén, absztrakt hip-hopon etc. van, hanem sokkal inkább azon, hogy továbbra is olyan érzése van az embernek, mintha alulról feszegetnének valamit, amit eddig képtelenek voltak áttörni – egyszerűen a dalok jelentős része nélkülözi azt az átütőerőt, ami egykor sajátja volt majd’ minden szerzeményüknek. Például a Victimized kapcsán megjegyzendő, kizárólag attól, hogy Chester üvölt, nem lesz egy dal jó, a Faint sem (csak) ebből kifolyólag lett sokak kedvence – ugyan van, ahol találkozhatunk működőképes agresszióval, a Lies Greed Misery ékes példája ennek -, hanem azon transzparens alkotói precizitás miatt, ami tökéletesre polírozott, dinamikus dalok formájában került tálalásra.

Általánosságban kijelenthető, hogy a Living Things első fele az erősebb, ami még akkor is igaz, ha például a felvezető kislemez, a polifonikus hangáradattal operáló Burn It Down nem több egy teljesen kiherélt Celldweller nótától, ellenben a másik fele vak esztelenséggel gyalogol bele az előző lemez csapdájába. A dallamok reménytelenül erőtlenek, nem képesek a figyelem tartós megragadásra, a hangulati elemek vérszegények, a hangsúlyos részek sincsenek kellően kidomborítva, a vezérlő dinamika elveszik az esetlenül összetákolt rétegek között. Mindezen túl az elektronikus megoldások egyszerűen képtelenek azt a magával ragadó sodrást biztosítani, amit korábban a gitárokkal sikerült elérni, olyan mintha ugyanabban a langyos pocsolyában tapicskolnának, és nem lenne bennünk kellő bátorság az (ál)művészkedés kényszerzubbonyának lehámozására, pedig el lehetne ezt vinni valami izgalmasabb (indusztriális) hangzásvilág felé is. Mindehhez nincs szükség a nu metal korszak zeneiségének rehabilitálására, egyszerűen csak át kellene értékelni a képességeket, és az erényeket megragadva, a gyengeségeket sutba dobva, végre önfeledten szórakoztató dalokat írni.

5/10