Limp Bizkit – Gold Cobra

Ezt a gondolatmenetet némileg árnyalja az a nosztalgikus hatás, ami azt követően jelentkezik, hogy egy évekkel korábban telítetté vált műfaj összeroppan saját súlya alatt, és gyakorlatilag teljesen szalonképtelenné válik. Na most, amikor jóval később már mások diktálják a zenei trendeket, egy avíttnak bélyegzett metodológia leporolása egészen kellemes érzéseket válthat ki a hallgatóságból, amelynek jóérzésű tagjai a túltermelés időszakában maximum némi gyomorsav felböffentésével nyugtázták volna a hanganyag megjelenését. A nu metal teljes hanyatlásba fordulása óta annyi idő telt el, hogy a műfaj levitézlett zenekarainak azóta megjelent produktumait erős érdektelenség övezi, és így a termék-életgörbe zéróhoz való konvergálása közepette fehér hollóvá váltak az efféle próbálkozások. A Limp Bizkit esete annyiban más, hogy ők olyan sok lemezt adtak el, amennyit ép ésszel nem nagyon lehet felfogni, így akkor is van irántuk érdeklődés, ha éppen semmit sem csinálnak. Pedig a Results May Vary akkora bukás volt anno, hogy utána még az sem segített rajtuk, hogy Fred Durst hirtelen rájött, hogy az ő neve nem Neon, hanem Horváth Jenő, és kiadták a hitelesség látszatát rendkívül sután imitálni próbáló The Unquestionable Truth című művüket, amit indokoltan követett több mint fél évtizedes szünet.

Az alig egy hete piacra dobott Gold Cobra kicsit olyan, mintha ezen utolsó, félbehagyott munkájuk csorbáit szeretnék kiköszörülni. Semmiféle egetverő változást nem fedezhet fel a hallgató a lemezen, ez egy pőre Limp Bizkit dalcsokor mindenféle sallang nélkül, ami talán jobb is így, hiszen a korszellemhez történő idomulás vagy a slágerírás erőltetése valószínűsíthetően nem lett volna kifizetődő. Sőt, úgy tűnik, hogy a fent említett nosztalgia-hatásra igyekeztek is rágyúrni; ezt erősítik a jelenleg dívó zenei megoldásokon történő élcelődések is (pl. autotune), amik azért furcsán hangzanak mindenki – egykori – kedvence szájából, aki nagyjából annyira hiteles, mint mondjuk a görög statisztikai hivatal adósság jelentései. Mindettől függetlenül úgy tűnik, hogy jót tett nekik az elmúlt pár év pihenője, hiszen sikerült azért pár buli-pozitív nótát összehozniuk, Wes Borland exhibicionista  hajlamai kiélése mellett ötletesebben gitározik, a szövegek változatlanul infantilisek,  a borító ocsmány és Fred is ugyanolyan idegesítő, mint régen volt. Habár nincs újabb Behind Blue Eyes, és próbálták minél komolytalanabbra venni a figurát, a korong lendületét nagyon megtöri a Loser-Autotunage kettőse, habár ezek hiányában sem hallanánk túl sok emlékezeteset az album második felében (sem). Az elején azért az olyan dalok, mint a Bring It Back, Shark Attack vagy a Get A Life pumpálnak némi adrenalint az ember vérébe, ezek koncerteken is biztos kedvencek lesznek. Ezeken kívül a Walking Awayt tudnám kiemelni, amihez hasonlót szintén írtak már korábban (például Re-Arranged), ettől függetlenül a korong egyik leghangulatosabb darabja – mondjuk konkurencia nem nagyon akadt.

Egy szó, mint száz, a Bizkit nagyjából azt produkálta, amit egy átlagos rajongó elvárhatott tőlük, nem többet, de nem is kevesebbet. Nyilván ez az anakronisztikus megközelítés nem fogja őket ismét a slágerlisták élére repíteni, de valószínűleg éhezniük sem kell majd. Azt hogy ez mennyire jó, illetve hol helyezkedik el a Gold Cobra az életműben, pedig mindenki döntse el maga.

5/10