Letlive – The Blackest Beautiful

Nem is jelenthette, hiszen a Fake History egyáltalán nem volt hibátlan (már az eredeti kiadás se bírt el tizenegy dalt, amihez az Epitaph-féle változat még tizenkét percet hozzátett), ráadásul az élő produkciójuk is nagyon megosztó volt, hiszen az őrületüknek az első perctől az utolsóig volt egy „kirakat” érzése, amit Butler színpadon kívüli szerénysége igyekezett tompítani. A Blackest Beautiful és a Blackest Beautiful-éra (vagyis az, hogy a szekusok immár nem kérnek dupla pénzt egy LL-buli előtt) azonban kijavítják az összes hibát, amit két-három évvel ezelőtt még találni lehetett a Letlive-produkcióban, és pontosan azt hozzák, amit egy hároméves fejlődési periódustól elvár az ember. A lemezt nyitó, erősen késői Refused-érzésű Banshee (Ghost Fame) rögtön lemossa az előző lemez összes slágerét erejével, színességével, kreativitásával, a táncos poszt-hardcore punk sláger sokkal természetesebbnek tűnik, mint bármi tőlük korábban. A lemez sikerrel folyik tovább ennek a rendkívül erős kezdésnek a medrében, sőt, a dalszerkezetek, sokszínűség még csak erősödnek (egyáltalán nem lehet belátni a kanyarokat a lemezen, pedig nincs káosz), nem kell Butlernek vinnie a vállán az anyagot, pedig három másik lemezt is el tudna adni azzal az ötletszámmal, amit rázúdít az emberre dallamaival, váltásaival. Mire a végére érünk a lemeznek, a Refused mellé felkerül a Glassjaw, Michael Jackson és a Rage Against the Machine is, amit így leírás alapján nem lehet a legkönnyebb elképzelni.

A fentiek miatt nem is olyan egyszerű hallgatnivaló az album, mint a Fake History volt: vannak ötcsillagos slágerek, de a váratlan tempók, témák (a Younger gitárszólójától a kiadó is csak pisloghatott), a pusztán csak stílusjegyeik által összefogott dalok vegyessége, és a szokatlan hangzás a hallgatótól órákat, dalszöveges honlapokat és odafigyelő hallgatást követelnek meg. Meg is kapják. Megkapják, hiszen már az első dal felénél megnyertek szinte mindenkit. Megkapják, mert mindenki tudja, hogy nem lesz még egy ilyen lemez idén. Megkapják, mert az ismertsége, a kiadója, és az őket övező rajongás mértéke miatt ez lehet az év legfontosabb underground kiadványa. Példát mutat merészségből, kreativitásból, dalszerzésből, stílusosságból, és abból, hogy a nehezebb út is kifizetődő lehet. Mert ne gondolja senki, hogy nem tudtak volna írni tizenegy Renegade ’86-et, vagy Casino Columbust, amivel a Blackest Beautiful egy azonnal működő sikerlemez lett volna. De ha a közönség nem is, ők három év elteltével többet vártak maguktól, és azzal, hogy ők elégedettek a végeredménnyel, hosszú távon mi járunk jól. Tartósabb az élmény, több a felfedeznivaló, és nem másolásra, hanem alkotásra fognak inspirálni másokat, amire nagy szükség van. 9/10