2011. február 18.
Tracklist:
01. Illusions of Permanence
02. In Sight
03. Harlot
04. The Pain of Parting
05. The Healing
06. Fabricator
07. Priorities
08. Interlude
09. Suffering
10. Valediction
11. 10.18.08
Nem lenne túl nehéz dolgom, ha röviden kellene definiálnom a Legend muzsikáját. Nem túlzás, ha nemes egyszerűséggel For The Fallen Dreams 2.0-nak nevezem a csapatot. Esetleg még annyit lehetne hozzátenni, hogy különösen javallott az újiskolás FTFD és Bury Your Dead dallamos vokalizálásainak vérmes ellentáborának. Természetesen már itt az elején le is lövöm a poént, Chad Ruhlig énekes biza anno a For The Fallen Dreamsben koptatta a hangszálait, így aztán nyilván nem véletlen a hasonlóság az új és a régi bandája között.
Egy igencsak rövid, fél perces intrót követően szó szerint az arcunkba robban a muzsika, az In Sight überszigorsága valami bődületes erővel és bitang vastag hangzással szakad nemes egyszerűséggel a pofánkba!
Ahogy azt megszokhattuk az ilyen mentalitású bandáknál, a szövegekben többnyire a női nemet képviselők kerülnek terítékre és nem éppen a legfinomabb megközelítésben. Így van ez a Harlot esetében is:
„You fucking bitch, you never
You never will get respect from me „
Zeneileg az egyszerű, de annál hatásosabb elemek vannak egy csokorba szedve, amik végül egy igazi energiabombát alkotnak együtt.
A The Pain of Parting az egyik kedvenc a lemezről. Rendkívül hatásos a kezdése, egy igazi tömegeket megmozgató „mindenki ugrik” típusú téma. Egyébként nem csak erre a számra, hanem a lemez egészére jellemző az a megállapítás, hogy a lényegében folyamatos breakdownokat helyenként gyorsabb, hardcore-os elemek váltják, valamint a csordavokálok sem hiányozhatnak egy ilyen muzsikából.
Viszont akármennyire is hallgattam megjelenését követően rengeteget (köszönhetően nem túl hosszú játékidejének és instant befogadhatóságának) az albumot, elég hamar ráuntam. Mai füllel pedig tényleg nem igazán találok a korong második felében kiemelhető momentumot, hiszen lényegében végig ugyanazt halljuk. Sem zeneileg, sem szövegileg nem tudnék kiemelkedő dolgokról beszélni. Ugyanakkor egy percig sem akar többnek látszani a Legend, mint ami. Egy hatalmas breakdown fesztivál, rengeteg dühvel és szigorral, meg persze tornagyakorlatokkal, amiket remekül lehet végezni a dalok hallgatása közben. A vokalizálás és a zenei súly pedig tényleg hibátlan a maga nemében. Az Emmure-hoz hasonlóan (akikhez már volt szerencsém élőben), nyilván tökéletesen működik a dolog egyébként a koncerteken.
A Sufferingben még Tony is vendégszerepel az American Me-ből, akiket egyébként mindenképp felhoztam volna, mint tökéletes ellenpéldát. Mármint, hogy az AM egy sokkal izgalmasabb és kevésbé hatásvadász formulát használ, ami nyilván a zenéjük előnyére is válik. A Legend pedig hiába szórakoztató a maga módján, hamar megunható. Az pedig gondolom senkinek sem meglepő (főleg egy Rise Recordsos bandánál), hogy háromnegyed évvel a szóban forgó anyag megjelenését követően már kanyarban a folytatás, ráadásul egy szinte teljesen kicserélődött tagsággal. Ez van kérem.
4.5/10
