Laktatót, angolos sütéssel – Fightstar-lemezt a terítékre!

Ennek ellenére sosem voltak úgy istenigazából felkapott zenekar, az utóbbi fél évtizedben így nem is nagyon erőltették a közös munkát. A már említett vezéralak, Charlie Simpson például szólókarrierét egyengette, melyen keresztül ugyan eljutott például Szibériába(!), hogy bezsebeljen egy Guinness-rekordot, de a szerethető akusztikus, folkos popdalainak sem sikerült őt az élvonalba repíteniük. Simpson mellett természetesen a Fightstar többi tagja sem hanyagolta a zenélést, ketten például a nosztalgikus mázba mártott szintipop projektet, a Gunshipet hívták életre, szintén megmaradva ezzel underground érdekességnek.

A banda idén mégis visszatért, ismét tök aktuális eszközökkel: beszereztek ők is héthúros gitárokat, meglepő módon nem leépítették, hanem masszívabbra lőtték be a hangzásukat, áthoztak egy-két szintetizátort a Gunship próbaterméből, hallgattak pár BBC-s, épp futó rockbandát, na meg a Deftones-diszkográfiát és némi groove metált, majd Behind the Devil’s Back címmel írtak egy prémium lemezt. Egy lemezt, amely minden bizonnyal ismét nem fogja jelentős számokkal növelni a Fightstar közepes méretű, de mindenképp hűséges rajongói bázisát (akik egyébként ennek a lemeznek a létrejöttét is finanszírozták a Pledge music kampány keretein belül). Hiába vannak rajta a teljesség igénye nélkül olyan változatos és erőteljes szerzemények, mint az epikus Diamond Eyes-t eszünkbe juttató címadó nóta, vagy épp a Titan, ahol Charlie élete legjobb éneklését hozza, melyet az Oli Sykes-féle poszterboyok erektálódva hallgathatnak, pont úgy, mint a Sink With the Snakes-t, ahol a brigád megmutatja, hogyan is akarhatott megszólalni, és ízlésesen „nu-metalkodni” legutóbbi lemezén az Of Mice & Men.

Mindemellett a Behind the Devil’s Back nem felejt el lemez maradni. Öncélú témahalmozásnak és bizonyítási kényszeres magamutogatásnak nyoma sincs, az anyagnak van eleje, közepe, vége, itt van 10 jól megírt szám, garantált az újrahallgatási faktor. Szavunk sem lenne, ha ez lenne a kommersz keményzene sztenderdje. Mivel nem ez, így a Fightstar egyébként semmi újdonságot nem tálaló, de kreatív panelfelhasználó negyedik albuma egy unikumnak tűnik a felhozatalban.

8/10