Költői indie az év botrányborítójával: The Hotelier – Goodness

a2333695856_10

Tracklist:

01. N 43° 59' 38.927" W 71° 23' 45.27''
02. Goodness Pt. 2
03. Piano Player
04. N 43° 33' 55.676" W 72° 45' 11.914"
05. Two Deliverances
06. Settle the Scar
07. Opening Mail for My Grandmother
08. N 42° 6' 3.001" W 71° 55' 3.295"
09. Soft Animal
10. Sun
11. You in This Light
12. Fear of Good
13. End of Reel

Műfaj: indie rock, emo

Támpont: Pinegrove, Modern Baseball, Into It. Over It.

Megjelenés: 2016. május 27.

Kiadó: Tiny Engines

TheHotelier

Amellett, hogy az “év legbotrányosabb borítója” díjat el fogja vinni a The Hotelier 2016-ban, az tagadhatatlan, hogy a Moose Blood és a Modern Baseball mellett 2014-ben a The Hotelier volt a műfaj csúcsa, kirobbanó kritika siker fogadta a bandát a Home, Like Noplace Is There után. Ami rögvest feltűnik a lemez hallgatása közben, hogy a Modern Baseballhoz hasonlóan ők is az emo revival után egy pop-punkos emo anyaggal értek a csúcsra, hogy aztán elmélyüljenek, és mindezt az idei Modern Baseball-lemezhez hasonló indie rockosodási folyamatra való rálépéssel érték el.

A Goodness dalaiban az emo maradt törzsvendég, de a pop-punkot már az indie rock váltotta, ami merőben más dalokat hozott. Egyből spoken-word verssel nyitnak Holdenék, amely után a lemez átcsap egy olyan intermezzókkal tarkított dalcsokorba, amely megközelítőleg sem olyan fülbemászó, mint a Home, Like Noplace Is There, az album legfőképpen arra törekszik, hogy az indie rock minden atmoszferikus vonását ki tudja sajtolni magából. Lényegében a Home’ melódiái elevenednek meg újra egy másik műfaji tálalásban (lásd pl. a banda egyik csúcsa, a “Soft Animal” vagy az “Opening Mail For My Grandmother”), de kevés váltással, lassú tempóval és nagyon kecses érettséggel, amelyhez bizony erőteljes kísérletezés párosul. Az album legnagyobb slágere, a “Piano Player” szinte akár a Home, Like Noplace Is There-ről érkezhetett volna, de a zongora átjátszások annyira idegenül szólalnak meg, hogy az egész egy másik hangulati térbe kerül, a hangmérnöknek óriási pacsi érte, zseniális. A kísérletezést jelzi továbbá a dalstruktúrák további bonyolítása, lásd a húzódal “Settle the Scar”, valamint a katarzisig épülő “End of Reel” is, de ezeken túlmenően nem érezni akkora katarzist, mint 2014-ben. Pedig a témák hasonlóan ugyanúgy előkerülnek, a kontextus teljesen adott, a szenvedély és az érzelmek megvannak, csak a közvetítés lett más, az önkifejezés csatornája. A Goodness szinte direkt nem akar fogós lenni, a dalok úgy csordogálnak, hogy minél inkább összezavarjanak téged, hogy mit is hallgatsz (lásd pl. “You In This Light” vége, ahol a hangmérnök direkt tördeli szét a felvételt), nem érezni azt a kohéziót, mint a Home, Like Noplace Is There-en. Ráadásul utóbbin az kellett nézni inkább, hogy egyáltalán melyik lóg ki lefelé minőségben, míg itt ugye nincsenek annyira megfogható slágerek a “Soft Animal”-on és a “Piano Player”-ön kívül sem, és olyan dalok sem igazán, amelyekkel úgy tudj kapcsolatot teremteni, mint az emo-lemezek közt himnikus előddel (nálam az “Opening Mail For My Grandmother” jelentett kivételt). Az indie rock és az emo keretei között ez egy olyan lemez, amelynek idő kell, rengeteget kell érlelni, hogy előre tudj haladni a megértésében. Bonyolult album, az idei emo (bocsánat, már indie) anyagok egyik legkülönlegesebb, de egyben legmegfoghatatlanabb darabja is. A Home, Like Noplace Is There után minőségben és jelentőségben mindenképpen visszalépés, de egy jó lehetőség, ha karakteres indie rockkal fűszerezett emót akarsz 2016-ban hallani.  7/10