2012. április 23.
A digitális kiadás és terjesztés elterjedésének eredményeképp lényegesen népszerűbb és gyakrabban előforduló formátummá vált az EP, ennek okát pedig az információáramlás növekedése mellett a funkcionális bővülésben kell keresnünk. Elvégre egy nagylemez jobbára képtelen arra, hogy teret adjon esetleg arra, hogy az adott zenekar kilépjen a meglévő korlátaiból, esetleg új arcát mutassa meg, a single formátuma pedig a bináris oppozíció kegyetlen elvére épül: igazán működik-e a dal, vagy sem. A kettő közötti tökéletes átmenet mindenképp az „extended play”, az alábbiakban pedig két jelenségről lesz szó az előbbiek tükrében – bizonyításról és azokról a bizonyos más utakról.
The Countless EP
(2012, Let It Burn)
7/10
A belga Poison My Blood valahogy sosem tudott bekerülni a legnépszerűbb európai metalcore-ligába, ennek pedig kétségkívül a srácok által űzött biztonsági játék volt az oka. Elvégre ha abban meg is állapodhatunk, hogy a választott név kevésbé szerencsés, ez az érzet csak tovább fokozódik, mikor rádöbbenünk, hogy az eddig két nagylemezt megjelentető bandára a Misery Signals mellett a Poison The Well hatott a leginkább érezhető módon. Az eddigi prekoncepciókon azonban elég hathatósan változtat a The Countless, ugyanis ha már a legutóbbi lemez, az Eskil Lövström (Cult Of Luna, Refused, Poison The Well) társaságában rögzített The Great Northern hallatán is sejthettük, hogy a matekos indíttatású, disszonáns témákkal élcelődő metalcore egyáltalán nem idegen a srácoktól, úgy most ez az elem a dalok középponti szervezőelemévé válhatott. Ugyanakkor ez a lépés minden korábbinál nagyobb teret biztosít egy olyan zenei elemnek, ami eddig szintén csak hangulatfokozóként bukkant fel: nem másról van szó, mint a post-metalról. Akik járatosak a műfajban, pontosan tudják, hogy Nyugat-Európában ez a hangzás milyen sziklaszilárd keretet és tartást ölt magára, és ennek köszönhető az is, hogy a banda friss EP-je – ha maradéktalanul nem is tökéletes, de – bővelkedik az emlékezetes pillanatokban. Az alapkoncepció még mindig olyan, mintha egy mélyre hangolt Poison The Wellt hallanánk, amelyik előszeretettel bonyolódik olyan hangulati játékokba, amit a The Oceantől, a Cult Of Lunától és a Bursttől hallhattunk korábban, és ha ez a képlet nem is makulátlanul eredeti, mindenképp hatásos és erőteljes. A felvétel csúcspontja kétségkívül az előzetesen megosztott Obey The Sirens, amit ilyen értelemben kár volt ellőni, de a Winter’s Breath tamos kiállása is megérdemli a figyelmet, és ennek jegyében elmondhatjuk, hogy minden dalban vannak értékes pillanatok. Kár, hogy ez még mindig nem bír akkora svunggal, hogy önálló és hiánytalanul lebilincselő együttesként beszélhessünk a Poison My Bloodról, de ahhoz mindenképp elég az alábbi felvétel, hogy amennyiben a srácok a közelben járnának, mindenképp látni akard majd őket.
New Light EP
(2012, Triple Crown)
8,5/10
Bár a Waves zeneileg mindenképp meghozta azt az áttörést a Moving Mountainsnek, hogy az emo és post-rock között egyensúlyozó zenekar egy lapon lehessen emlegethető (már színvonal tekintetében is) a Thrice-szal és a Brand New-val, valahogy mégis elmaradt az az elsöprő szakmai és közönségi siker, amit a srácok megérdemeltek volna. Pedig a kiváltképp fogós és szerethető dalok nemcsak hallgattatják magukat, hanem ha arra szükség van, meg is teremtik a maguk atmoszféráját. Épp ezért volt valahol logikus lépés egy ingyenesen hozzáférhető EP kiadása, azonban személy szerint tartottam az akusztikus megvalósítástól, mert a torzítók nélkülözése gyakran az élményt is képes leredukálni a hangszerelésen túl. A New Light azonban ugyanazt a profizmust sugallja, amit az eddigi két nagylemezen és a kettő között megjelent EP-n hallhattunk: két dal kerül elő a méltán sokszor emlegetett Pneumáról, kettő a tavalyi lemezről, és mindkettőben részt vesz a teljes zenekar. Az élmény pedig ettől teljesedik ki igazán, ugyanis az érzelmes-szentimentális hangulat örömtelisége úgy tudja meghatározni a húszperces felvételt, hogy az közben egyszer sem lesz giccses, unalmas vagy magamutogató. Sőt, ami azt illeti, most mutatkozik meg csak igazán az, hogy milyen kivételes dallamérzékkel rendelkezik a banda, hiszen az újragondolt dalok mind újraértelmezik önmagukat, miközben nem maradnak el az eredetitől, és nem is kívánják azt helyettesíteni. Erre a legjobb példa a 8105 áthangszerelése, ahol a srácok kihagyták a vendégénekesnői betéteket, de ha többször is átfutunk a lemezen, rájövünk, hogy egyszerűen sok lenne. Ugyanis a New Light a természetesség jegyében is a lehető legközelebb hozza a hallgatóhoz a Moving Mountains zenéjét, így akik már szeretik a zenekart, biztosan hetekig ellesznek a felvétellel – nem is beszélve majd az ősz közeledtéről –, akik pedig eddig nem ismerték, azok az itt hallható négy dal tükrében bizonyosan mélyebben is szemügyre veszik majd a srácok múltját (például az Alleviate számomra csak most lett igazi sláger). Ilyenkor igazán kár, hogy végül nem valósulhatott meg a zenekar nyárra tervezett fővárosi koncertje, de aki teheti, mindenképp menjen ki Bécsbe, mert biztosan hatalmas élményben lesz része.
Grab The Key EP
(2012, Szerzői)
5,5/10
Ahogy az elmúlt évek során szemlélhettük, kezd kialakulni és kiforrni egy új, friss színtér a hazai metalcore-életben, és ahogy egyre több új név és hangzás mutatkozik be, a később érkezőnek egyre többet kell tenniük azért, hogy újabb reménységként tekinthessenek rá. Az ehhez szükséges bizonyítás azonban kétélű lehet, mert van, hogy egy zenekar hiába ad bele apait-anyait abba, hogy meggyőzze leendő közönségét arról, hogy érdemes a figyelemre, olykor ez is kevés szokott lenni. Szerencsére a kerekegyházi Stubbornnak ilyen félnivalója nincs, de azt mindenképp be kell látnunk, hogy hosszú még a kiforrásig vezető út, ugyanis a Grab The Key életjelnek és szélesebb körben való bemutatkozásnak megfelel, de még bőven van hová fejlődni. Az ingyenesen letölthető EP igazi érdekessége az, hogy az alapvetően metalcore-orientált dalokat – melyek olykor hardcore-akkordokat öltenek magukra két breakdown között – az énekes, Halák Árpád orgánuma viszi a hátán. Az ordításai igen széles hangterjedelemről és variabilitásról tesznek tanúbizonyságot, a kiejtésben is tökéletes tiszta énekdallamai (melyekből nincs sok, ezért is illik őket megbecsülni) pedig fogósak és meggyőzőek ahhoz, hogy a Stubborn izgalmasnak tűnjön. Sajnos ugyanezt a hangszeres játékról még nem feltétlenül mondhatjuk el, ugyanis jobbára korrekt, vagy már panelesnek ható riffek és tördelések váltakoznak, amit alkalmasint polifonikus futamok vagy disszonáns beszúrások szakítanak meg. Ilyen értelemben a zenekar eszköztára még eléggé szegényes, de ez nem jelenti azt, hogy ilyen kevés árnyalatból ne lehessen többet kihozni a továbbiakban. Például a Vicious Life második felén hallható dallamos betét eléggé fel tudta a dobni az egész EP-t, de így is be kell vallanom, hogy a mélyre hangolt gitártémák többnyire céltalannak hangzó egymásba kapcsolódása nem nagyon bírna rá arra, hogy a srácok jelenlegi eszköztárából mondjuk egy 35-45 perces lemezt végig bírjak hallgatni. Ezek tükrében két utat tudok elképzelni a Stubbornnak: az egyik egy koncentráltabb, kevesebb eszközből építkező zenei világ, amely elsősorban a koncertképességet helyezi előtérbe, és emiatt brutális, nyers és tartást sugároz, a másik pedig egy sokszínűbb, dallamoktól sem idegen hardcore/metalcore-elegy, de ez leginkább a gitárjátékon múlik, ugyanis az itt hallottak alapján nem igazán érzem úgy, hogy a (dallamos) szívügye lenne a srácoknak. Nyilván nem is kell, hogy így legyen, és ahogy fentebb írtam, indításnak jó a Grab The Key, de egyelőre még inkább csak lehetőséget érzékeltet átütő érdemek helyett.
Pragmatica EP
(2012, StrikeDown)
5/10
Joggal lehet krizitálni az olasz hardcore és metalcore-zenekarokat amiatt, hogy egy kezünkön megszámolhatjuk azokat, amelyeknek tényleg van saját egyénisége, és éppen nem valamilyen futó (vagy már lefutott) trendet követ, azonban egy kicsit mégis irigykedhetünk rájuk amiatt, hogy ezeknek a bandáknak még így is jut itt-ott szerződés, így is körbeturnézhatják Európát, és így is kapnak némi figyelmet. A harmadik EP-jénél tartó Rise After Defeatre ugyanez igaz, ugyanebben a sorrendben, ugyanis az olasz illetőségű StrikeDownnál lévő banda (ide tartozik a Reflections Of Internal Rain is) a legutóbbi kislemez kaotikus metalcore-próbálkozásai után ezúttal a crust-közeli, sötét, ám mégis dallamos hardcore-hoz nyúlt. A papírforma azonban mégsem jött be, mert a végeredmény egyáltalán nem lett kínos: sőt, a legutóbbi felvételhez képest mind stúdióprodukció, mind dalfelépítés tekintetében előrelépést konstatálhatunk. A dallamok végre a helyükre kerültek, az énekes/designfelelős Carlo végre emberi tartományban használja orgánumát, és az ezredfordulót idéző metalcore-eszközök is csak akkor kerülnek elő, amikor tényleg szükség van rájuk. A kiadvány közepén elhelyezett Hold Fast/Confession dalpáros kétségkívül a banda saját csúcspontja, ugyanis ennyire működő, vehemens és valós hatást gyakorló témákat még nem jegyzett a formáció. Ez azonban nem változtat azon, hogy az alig tizenkét perces felvételen alig hallhatók egyéni gondolatok: a végeredmény jobbára a Converge (az Unknown című dalban minden hang Bannonéktól lett kölcsönkérve), a Trap Them, az utolsó lemezes Life Long Tragedy és a Rise And Fall négyesében írható le, csak alacsonyabb nívó megléte mellett. Az igazi fejtörést azonban a folytatás kérdése adja, ugyanis a Rise After Defeatről is joggal feltételezzük, hogy a továbbiakban is arra fognak fordulni, amerre a szél fúj, így ha az alábbi hangzáson még tudnának is gyúrni, kiszámíthatatlan, hogy legközelebb mivel rukkolnak elő, emiatt pedig az ingyenes letöltést is csak a legelfogultabbaknak javasolnám.
