Kis formátum, nagy lehetőségek II.: 10 EP az elmúlt 10 hónapból

Ahogy azt szűk egy éve leírtuk, az EP formátumnak számos előnye van, hiába nem számít olyan komoly megjelenésnek, mint a sokkal többre értékelt, jobban számontartott nagylemezek. Hiszen előfordul, hogy egy csapat új irányvonalat fedezne fel, vagy egyszerűen nincs ideje több dalt megírni, nincs pénze nagyobb stúdiózásra, esetleg nem érzik úgy, hogy bennük lenne egy album. Ilyenkor itt ez a 3-7 dalos formátum, ami ugyan szigorúan a számokat tekintve kevesebbet ad, mint egy nagylemez, de gyakran sokkal többet is: az ilyen kiadványok általában egységesebbek és nehezebb őket megunni, ritkák a töltelékdalok, így nem csak a zenészek számára jelentenek könnyebbséget, hanem gyakran a hallgató is jól jár, ha a kedvenc bandája ilyet ad ki. Cikkünkben tíz EP-t veszünk górcső alá: kilencet az idei évből, egyet pedig tavalyról, aminek az az egyszerű magyarázata, hogy nem szerettük volna, ha a nemsokára albummal jelentkező Night Verses kritikája elmaradna (illetve a cikk esetleges folytatásaiban is szívesen értekezünk tavaly kimaradt megjelenésekről).

THIS IS HELL THE ENFORCER

Dátum: 2013.02.19.
Kiadó: I Surrender
Hossz: 11:32
Műfaj: thrash metal
Támpont: Metallica, Anthrax

Két éve azzal hagytuk abba a This Is Hell történetét, hogy a 2009 óta tartó „elthrashesedésük” egy slágerekkel teli, acsarkodó thrash metal hangzásban kötött ki Black Mass című, negyedik lemezükön, és az ötödik albumot felvezető The Enforcer kettő darab teljesértékű dala alapján ez a folyamat nem idén fog visszafordulni. A hardcore punk elemeket továbbra is hanyagolják a Metallica hatásának javára, és amíg ennek a banda első két lemezét éltetők bizonyára nem örülnek (elég divatos zenekar volt annak idején a TIH a színtéren), addig mindenki, aki bírja a metal ezen vállfaját, imádni fogja az új dalokat, ugyanis a This Is Hell egy kiváló thrash banda. A címadó dal teljesen olyan, mintha az utolsó lemezről maradt volna le, feszes és mocskos metalsláger, míg a Walking Abominations egy kevésbé agresszív, de azért kellemesen zakatoló darab, amiben Travis Reilly énekstílusa tisztább, mint valaha. Nem lepődnék meg túlságosan, ha ez az új albumot vetítené elő, ami az EP-t hallva az év egyik leginkább várt kiadványa kellene, hogy legyen metalos berkekben (sajnos úgy tűnik, hogy a stílusváltás kissé megölte a csapat feltörését, pedig korábban úgy tűnt, hogy igazi „hype zenekar” lesznek az undergroundon belül). A lemezt egy Metallica feldolgozás zárja: az idén harmincéves Kill ’Em All egyik leghúzósabb dalát, a Whiplash-t darálták el, és ha meglepetést nem is okoznak, elő tudják úgy adni, hogy ne legyen hiányérzetünk, remekül zárva a kedvcsinálónak tökéletes kiadványt. A metalvilág majd eldönti, hogy mekkora szükség van egy új Metallicára amiatt, hogy az eredeti már látványosan nem a régi, de azért nem olyan telített a junior thrash élmezőny, hogy a This Is Hellre pusztán a zenei áthallások túlzott mennyisége miatt nemet mondhassunk. 7/10 – Jávorkúti

I AM HERESY O DAY STAR, SON OF DAWN

Dátum: 2013.03.15.
Kiadó: End Hits
Hossz: 14:20
Műfaj: hardcore punk
Támpont: Boysetsfire, Integrity

A tavalyi év egyik kellemes meglepetése volt az I Am Heresy rövid, de remek nagylemeze, ami rögtön elő is lépett Nathan Gray legjobb BSF-oldalprojektjévé, hiszen intenzív, múltidéző, és sokoldalú tudott lenni, így aztán több, mint kellemes volt a hír, mely szerint egyelőre továbbra is aktív marad a projekt, és új anyag is érkezik. Az O Day Star, Son of Dawn négy dala alapján úgy tűnik, hogy még nem teljesen dőlt el, hogy milyen irányba fog tovább haladni a zenekar: a nyitó Dawn of Errant Light és Torch azt a kissé tördelt, zajos metalos hardcore punkot hozzák, amit a lemez alapján vártunk. Ezekben a kissé ’90-es évek ízű dalokban Gray többnyire üvölt, de ha kell, akkor tud hozni tisztább hangokat is (pl. a Torch remek refrénje), és mivel a zenei alap is változatos, a három perc feletti dalhosszok ellenére is remekül működik az egész. A relatíve új utak ezek után nyílnak meg: a teaserben hallható Tree of Knowledge egy teljesen akusztikus dal, hasonló az album Jesus Doesn’t Work Here Anymore-jához, és ahogy a nagylemez halkabb pillanatai, úgy ez is tökéletesen illik a kiadvány hangulatához, sötét, lefojtott, távoli és közeli egyszerre. Reméljük, hogy Gray íródó szólóanyaga hasonló dalokkal lesz tele. A folytatás irányát érintő kérdéseket leginkább az utolsó dal veti fel, a Hive Mind ugyanis tökéletesen illene a Boysetsfire két középső lemezére, hasonló a dallamviláguk, és pont akkora sláger, mint amilyenekkel az a két album tele van (persze azért a témákra figyelve feltűnik, hogy teljesen mások írták). Persze valószínűleg a zenekar marad a tavalyi lemez és az itteni első két dal vonalán, de azért öröm hallani egy ilyen jó „BSF-dalt”, hiszen időközben lassan elkészül az új Boysetsfire album is, ami (a sors iróniája, ugye) az utolsó lemezhez képest egy agresszívebb irányba mozdul majd el a hírek szerint. Nagyon reméljük, hogy Nathan Gray sosem fog elfáradni. 9/10 Jávorkúti


DIAMOND YOUTH – ORANGE

Dátum: 2013.01.22.
Kiadó: Topshelf
Hossz: 28:43
Műfaj: alternatív rock
Támpont: Foo Fighters, Weezer

2011-ben az év egyik legjobb meglepetéslemeze volt az akkor még csak Diamond névre hallgató banda debütáló EP-je, hiszen az énekes kivételével csupa hardcore punk zenészből álló csapat a régi Foo Fighters svungját és a Jimmy Eat World dallamérzéket ültette át a Weezer világába, a Don’t Lose Your Cool nyári dalai pedig a téli megjelenés ellenére is remekül működtek. A Diamond Youth ’90-es évekből táplálkozó coolérzéke és a slágerek a kiadóknak is feltűnt, végül a Topshelfnél kötöttek ki, akik el is intézték nekik, hogy az új anyagot már a legendás Brian McTernan producelje. Ettől függetlenül nem fogunk levegő után kapkodni a nagy változások hallatán, a hatásaik és a zenei világuk ugyanolyan maradt, és úgy általában szinte teljesen ugyanannyi kiemelkedő és átlagos dal van rajta, mint elődjén. A zenekar nagyon megtalálta magának ezt a 6-7 dalos formát, és remélhetőleg nem is kívánnak vele szakítani felfelé, mert a fogós dallamaik száma és a zenéjük hangulata is igen limitált. Az Orange 22 perce (tekintsünk el a felesleges bónuszdaloktól) tökéletesen hozza a gondtalan, nyári rockzenét, amit várni lehetett tőlük, megvannak a nagy slágerek (címadó, Cannonball), de azért van rajta gyengébb szerzemény is (Swinging From You), és félő, hogy ha nagylemezt írnának, utóbbi száma nőne. Így azonban remekül működik az EP, és csak annyi kifogás merülhet fel velük kapcsolatban, hogy ha már egy Sam Trapkin gitározik és egy Brendan Yates dobol a csapatban (mindkettő Trapped Under Ice), akkor több olyan energikus pillanat is jól esne tőlük, mint a címadó dal, elvégre a Foo Fighters is a magasabb pulzusszámban találta meg önmagát a jelenben. Ez viszont már az elődről is elmondható volt, úgyhogy akinek az tetszett, az ezt is szeretni fogja, és remélhetőleg az ismételten télre eső megjelenés ellenére nem felejtődik el nyárig az Orange. 8/10 – Jávorkúti


MY BITTER END NOSTALGIC SENTIMENTS

Dátum: 2013.03.15.
Kiadó: We Are Triumphant
Hossz: 27:47
Műfaj: dallamos deathcore
Támpont: And Hell Followed, Heaven Shall Burn

A middletowni My Bitter End egyike azon zenekaroknak, akiket idő hiánya miatt kihagytunk az Elveszett Lemezek sorozatunkból: ugyan a csapat nem képezte összességében a göteborgi fordulat utáni metalcore hullámának a tengelyét, de erősen díszített és ultradallamos (progresszív) deathcore közege támpontként szolgált az előző évtizedben a svédelt metalcore szerelmeseinek egyaránt. A 2007-ben megjelent The Renovation az egyik oka annak, hogy a ’90-es évek Németországában innovált dallamos deathcore az elmúlt évtizedben is képes volt megtéveszteni a hallgatóságot: metalcore és (dallamos) death metal egyfajta fúziója gyakran kerül összetévesztésre a metalcore egyéni értelmezésével a dallamossága miatt. A hosszú szünet után visszatért zenekar a Nostalgic Sentiments című EP-vel nem tesz mást, mint újra felveszi a stafétabotot a dallamos deathcore mellett és pontosan ott folytatja a hanganyagon, mint a klasszikus nagylemezükön. Ultradallamos és technikás riffelés, néhol kifejezetten atmoszférikusságra törtető dallamvilág, a dallamos deathcore sajátosságainak megfelelően – ugyan kemény, de visszafogottabb, intelligensebb breakdown-használat, releváns death metal torok- és hörgésapplikálás (Tyler Guida sokat fejődött a 2007-es nagylemez óta, mély és magas technikái is egyre effektívebbek) és némi tiszta ének, valamint néhol panelosra redukált deathcore témák és bizony agresszív dalok sokasága. A színvonal erősségét jól mutatja, hogy a nagylemezről újravett Becoming Misfortune gördülékenyen simul a kislemez dalai közé; EP-hosszon pedig olyan egységes és erős a Nostalgic Sentiments, hogy az atmoszférikus szólók sem ütnek ki a vázból különösebben (ahogy a vendégszereplések sem) és a The Shawshank Redemption filmminta is csak reflektál a címre: árad az egészből a nosztalgia. A harmónia, a dinamizmus és a The Renovation-érára retrospektívan reflektáló hangvétel szentháromságában a Nostalgic Sentiments az év egyik legjobb EP-je, amelynek tükrében egy nagylemezt akarunk, már jövőre! 8/10 Budai Benjámin

BLEACH BLONDE BLEACH BLONDE

Dátum: 2013.01.22.
Kiadó: Rise Records
Hossz: 08:07
Műfaj: indie/pop-rock
Támpont: Search The City

Talán sokan emlékeznek még a Rise Records fellendülésének korai szakaszára, amikor a Before Their Eyes és a The Devil Wears Prada még jó zenét csinált, és a kiadónak csak néhány trendi bandája volt, de azok legalább minőségiek. Ekkor alkotta élete művét a Drop Dead, Gorgeous is az In Vogue-al, amelyen az őrült ötleteknek és kísérletezésnek egy remek album lett az eredménye, amelyen ha képes volt valaki elviselni a gyereksíráshoz hasonlító ordítást, nyert ügye volt. Aztán 2011-ben szünetre vonultak a srácok és a banda énekese illetve dobosa létrehozta a Bleach Blonde-ot, amelyet a kiadó mostanában erősen próbál letuszkolni az emberek torkán, de a „higgyétek el, ez tényleg Daniel Stillman bandája” felkiáltású Facebook bejegyzések sajnos nem elegendőek arra, hogy az emberek elhiggyék, hogy ez jó. Egy teljesen középszerű, indie alapokon nyugvó rocklemez ez, ami annak ellenére sem mutat semmi különlegeset, hogy Stillman szerint egyedi hangzást próbáltak összehozni. Az ének, amely a már az utolsó DD,G lemezeken se működött rendesen, most végleg elveszti minden karakterét, így az egyszerűnek mondható gitártémák sem egy biztos háttérként vannak jelen, hanem amolyan „ellötyögünk valamit, amíg a srác dalolászik egy sort” módon észre sem vesszük a jelenlétüket. A játékidő alig 8 perc, így az a tény, hogy az ember már a felénél unatkozni kezd, nem egy jó kiindulási alap. Sajnos minden szempontból menthetetlen albumról van szó, de remekül látszik a „rajongók” számából is, hogy ez is egy olyan side-project, aminek igazából semmi értelme, legfeljebb csak a nagyon elvakult fanantikusok számára jelenthet pillanatnyi örömöket. A nagylemez ennek ellenére készülőben van, amelytől ezek után túl sokat ne várjunk. 3/10 Jene


HUNDREDTH REVOLT

Dátum: 2013.03.19.
Kiadó: Mediaskare
Hossz: 14:03
Műfaj: dallamos hardcore
Támpont: Gideon, Heights

2011-ben jelentkezett nagylemezzel legutóbb a Hundredth csapata, amely annak ellenére is egy kiemelkedő albumnak számított, hogy a debütáló album hibáit csak részben sikerült kijavítaniuk. A kiadvány összképe még így is bizakodásra adhatott okot, hiszen a dallamos hardcore-ba kóstolgatások igen csak jól sültek el, és a butább részek mellett igazi felüdülésnek hatottak az efféle erőteljes kikacsingatások. Idén egy kicsit csavartak a dolgokon és két részre bontották az albumot, így a jelenlegi, Revolt névra hallgató EP-t az év folyamán egy Resist nevű is követni fogja. Az első pillanatok és dalok azt az érzést kelthetik az emberben, hogy a srácok egy kicsit jobban rá akartak feküdni a hardcore vonalra és hanyagolni azt, ami igazán sikerre vitte őket. Ennek jegyében pörög végig a nyitó Ruin című dal, amely igazi kezdőszámként megadja a lendületet, majd ezután szerencsére szép komótosan visszatér az a Hundredth, amit megszerettünk. Talán a kicsit mocskosabb, kevésbé „érthető” hangzás teszi azt, hogy eleinte nem igazán akar ülni a Revolt, de a legtöbbször csak a háttérben megbúvó dallamos gitár most is remekül teljesít, bár igazi csemegére csak a harmadik daltól számíthatunk. Chadwick Johnson hangja még mindig remekül közvetíti azt az érzelmi túlfűtöttséget, amelyet nagyrészt a hangszeres szekciónak köszönhetünk és hál’istennek most nem gondolták úgy, hogy dallamos énekkel kellene színesíteni a dalokat, amely az előző nagylemez értékéből jócskán levont. Ha a felesleges keménykedés helyett ugyanolyan pörgős, de egy kicsit emlékezetesebb témákkal megáldott dalokkal nyitna az EP, akkor fejlődésről beszélhetnénk, így azonban még mindig támadhat egy kis hiányérzetünk a Revolt végeztével. Persze ettől függetlenül várjuk a lemez másik felét, hogy az egyébként pozitív összképen még egy kicsit javítson. 7/10 Jene

NIGHT VERSES OUT OF THE SKY

Dátum: 2012.05.15
Kiadó: szerzői kiadás
Hossz: 18:50
Műfaj: alternatív rock
Támpont: The Sleeping, Bayside

A sokszor emlegetett Victory Records egyik kiemelkedő bandájának számított a The Sleeping, akik a tavalyi évben jelentették be, hogy egy hosszabb pihenőre vonulnak. A banda a korai post-hardcore hatásokat levetkőzve pályája végén már az alternatív-rock felé orientálódott, így a hangszeres játék mellett nagyobb hangsúlyt kaptak Douglas Robinson énekes dallamai. A banda ideiglenes megszűnése után Douglas nem sokáig tétlenkedett és új tagokkal létrehozta a Night Verses-t, amely a The Sleeping örökségét veszi át elég sok szempontból. Zeneileg megmaradt a kicsit punkosabb beütésű rockzene, amely technikailag nem akad meg a szokásos „játsszunk négy akkordot” sémán és komplexitásban megközelíti az elődbanda korai anyagait. Okos témaváltások és összefűzések jellemzik az egész lemezt, ezzel együtt pedig a dörmögő basszus, illetve a vaskos hangzás remek alapot adnak a dallamoknak. Ez pedig segít abban, hogy ne Douglas nyakába zúduljon az a teher, hogy a lemez slágeres legyen, hanem az esetleges énekbeli üresjáratokat a dallamos gitárok szépen kitöltik. Üresjáratokból azonban nem sok van, amely egy négyszámos bemutatkozó EP-nél nem számít csodának, de azt remekül hallhatjuk, hogy a csapat valószínűleg egy nagylemezen is remekül megállná a helyét (előreláthatólag még ebben az évben). A karcos ének, a váltott tempójú dalok és a remekül felépített dalszerkezetek az idei év egyik nagy meglepetésévé tették a Night Verses-t, hiszen olyan, mintha az éppen kifulladni látszó The Sleeping új erőre kapott volna, mind a dalok mind a megszólalás szempontjából. Nehéz lesz tartani ezt a színvonalat 10-nél több dal esetében, azonban a srácoknak van már annyi tapasztalatuk, hogy bátran várhassuk a jövőbeli megnyilvánulásaikat. 8/10 – Jene

ROTTEN SOUND SPECIES AT WAR

Dátum: 2013. január 18.
Kiadó: Season of Mist
Hossz: 8:03
Műfaj: grindcore
Támpont: Nasum, Gadget, Retaliation

Miután Keijo Niinimaa megjárta Európát kétszer is a Nasum „újjáalakulását” megünneplendő (ebből egyszer nálunk is tiszteletüket tették), visszatért eredeti zenekarához, akikkel nem ültek tétlenül, és gyorsan felrántották ezt a nyolcperces kislemezt, aminek a legnagyobb érdekessége talán az, hogy nem a grindcore-ban jelentős erőnek számító Relapse-nél jelent meg, hanem az egy fokkal szolidabb zenékkel foglalatoskodó Season of Mistnél. Ennek azonban zeneileg semmi látszata nincs: a Rotten Sound továbbra is az oldschool death hangzásvilágával bíró grindcore-t tolja, ami amúgy inkább a svédekre jellemző. Lehetne azt is írni, hogy kompromisszummentesek, de az inkább a Retaliationre lenne igaz, illetve idővel azért a finneken is észrevehető lett, hogy bár továbbra is piszok dühösek, valamennyire azért mégis lehiggadtak, és sokkal kimértebben aprítanak, mint anno (pl. a The Game is elég érdekesen van felépítve). Az anyag, bár a számlistát átfutva úgy tűnhet, hogy konceptlemez, de a szövegek között komolyabb átfedés nincs, csak a szokásos grindos témák, avagy: próbáljunk meg minél kevesebb szóban minél több embert elküldeni melegebb éghajlatra. Mellesleg ez a nyolcperces játékidő felveti azt az érdekes kérdést, miszerint nem-e ez az a formátum, amiben az ilyen súlyos zenék a legjobban érvényesülni tudnak? Meghallgatva ugyanis vagy ezt, vagy a két évvel ezelőtti Magrudergrind kislemezt érezhető, hogy a gyors, rövid számok nem igényelnek hosszútávú odafigyelést, sőt. A műfaji korlátok szűkössége miatt pedig pláne nem érdemes elnyújtani a dolgokat.A finnek szerencsére nem is tették, és bár nem ez a legerősebb kiadványuk, de jelezték, hogy életben vannak, és még mindig rohadt gyorsak tudnak lenni. 7/10 – Kolláth Benjámin

THE KOREA SATURNUS

Dátum: 2013.03.25.
Kiadó: Rogue Records America
Hossz: 11:28
Műfaj: groove metal, djent
Támpont: Monuments, Hacktivist

Mégis mi jut az ember eszébe, ha véletlenül Oroszországra terelődik a szó? Minden bizonnyal az ország folyadékkészletének nagy százalékát kitevő vodkatenger, a rendkívül hideg időjárás vagy éppen az őrültebbnél őrültebb emberek, és persze a brutális hangulatú klubkoncertek. Azonban, ha folytatódik a néhány éve megkezdődött tendencia, hamarosan az országból megállíthatatlanul érkező djent zenekarok is egy létező sztereotípia alapjává válhatnak. A The Korea egy meglehetősen tapasztalt csapat ilyen téren, hiszen már 2003 óta oszlopos tagjai a mély taktusokat szolgáltató felállások mára csaknem végeláthatatlanná vált sorának – de megemlíthetjük még a közelmúltból a kiejthetetlen nevű Rxyzyxr gárdáját, vagy az Astral Display alakulatát is. Egy valami azonban általában hiányzik ezekből az alkotásokból, valami, ami igazán naggyá tehetné őket: az eredetiség és az iránymutatásra való folytonos törekvés. Sajnos az esetek túlnyomó részében csupán a jól működő, nyugatról érkezett elemekkel operálnak, minimális változtatások véghezvitelével – egy másik érdekes kérdéskör éppen az lehet, hogy mennyire változatosak egyáltalán ezek az átvett elemek; hiszen már az igazán nagy csapatok is csak kínkeserves munka árán tudnak nagyot villantani ebben a szűk korlátokkal határolt stílusban. A The Korea a kezdetek óta megmaradt a djent-hullám biztonságos középpontjában, de minden megjelent lemezükön érezhető volt némi fejlődés, az éppen aktuális követendő példa irányába. Ez alkalommal a tavaly megjelent Monuments nagylemez, a Gnosis lehetett terítéken, ugyanis szinte egy az egyben sikerült reprodukálni annak hangulatát és megoldásait. Ugyan helyenként akadnak korrekt ötletek is, a háromszámos EP hallgatása közben kísérteties hasonlóságot fedezhetünk fel a fentebb említett koronggal. A gitártémák, a váltások, az ének megoldásai mind-mind ezt sugallják felénk. Ennek köszönhetően, ha valaki szerette – vagy magát a stílust éli – az elejétől a végéig élvezettel hallgathatja végig a kislemezt, hosszából adódóan nem üti fel a fejét az unalom. Nehéz rossz fogást találni rajta, hiszen jól működő megoldásokat alkalmaz. A hangzás mély, sőt, nagyon mély, de természetesen kellőképpen letisztult, a hangszerek megszólalására nem igazán lehet panasz. Az tiszta ének magasságával akadhatnak ugyan nézeteltéréseink, ám összességében ezt az akadályt is sikerült megugraniuk. Nem is érdemes túlzottan sokáig húzni a dolgot: néhányan talán egy lélek nélküli másolatnak fogják tartani, de szerencsére ennél azért többről van szó. Nem kell semmi újra, szokatlanra számítani; egyszerűen azt kapja az ember, amit egy átlagos djent lemeztől kapnia kell, se többet, se kevesebbet. Ezt szem előtt tartva viszont koránt sem elképzelhetetlen, hogy új kedvencre leljünk. 7.5/10 – Földesi Balázs

VINNIE CARUANA CITY BY THE SEA

Dátum: 2013.02.05.
Kiadó: I Surrender / Run For Cover Records
Hossz: 17:06
Műfaj: akusztikus rock
Támpont: Frank Turner, Matt Pryor

Ha van olyan kedves olvasó, aki nem tudja kicsoda Vinnie Caruana, az valószínű vagy nagyon fiatal, vagy egyáltalán nincs képben a dallamos punk rock világában. Hősünk alapítója, ill. énekese volt a Long Island-i punk színtér egyik ikonikus státuszú bandájának, a The Movielife-nak, míg mostanában az I Am Avalanche énekes-dalszerzője. Szögezzük le gyorsan: nem mondhatnánk, hogy Vinnie barátunk lapott húzott volna 19-re, hiszen a punk rock bandában éneklés mellett vagy után szóló akusztikus albummal kijönni lassan már szinte kötelező lesz. Ezt is lehet persze jól, és rosszul csinálni, de nagy bátorság tényleg nem kell hozzá, hiszen ennek a szcénának az elmúlt néhány évben komoly közönsége lett, és az egy szál akusztikus gitárnak köszönhető könnyedebb befogadhatóság miatt egy jóval szélesebb közönséget is képes volt elérni. A City by the Sea címre keresztelt korong Caruana első szólólemeze, mely hat dalt tartalmaz, és azon kívül, hogy az átlagosnál azért jobb dalok vannak rajta, (ahogy az várható is volt) azért a világot nem váltja meg. Egyszerű akkordmenetekre épülő, a tőle megszokott, személyesebb hangvételű dalszövegekkel operáló, hangulatos, és kellemes atmoszférájú EP lett az első kísérlet végeredménye. A nyitó Somehow the World Keeps Turning ügyesen reflektál arra a tényre, hogy ahogy az ember öregszik, minden úgy lesz sokkal bonyolultabb, de van itt dal Caruana válásáról (To Be Dead and In Love), vagy a szerettei elvesztéséről (Boy, You’re in Heaven) is. Első lépésnek ez az EP igazán megteszi, hiszen van pár fogós gitár ötlet, de mégis, mint már említettem, a dalszövegek teszik leginkább szerethetővé ezt az albumot. 7/10 – Vincze Csaba