Kihűlt leves: Of Mice & Men – Cold World

Of-Mice-Men-Cold-World

Tracklist:

01. Game of War
02. The Lie
03. Real
04. Like a Ghost
05. Contagious
06. -
07. Pain
08. The Hunger
09. Relentless
10. Down the Road
11. +
12. Away
13. Transfigured

Műfaj: metalcore, alternatív metal, nu metal

Támpont: Woe, Is Me; Memphis May Fire

Hossz: 43:33

Megjelenés: 2016. szeptember 2.

Kiadó: Rise Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

ofmicemen2016

A kritikát Kolics Máté írta.

Ha valamelyik színtérkedvenc zászlóshajó bejelenti soron következő nagylemezét, mindig beindul a hype-gépezet, ez pedig az Of Mice & Men új lemeze esetében sem volt másképp. Minden korábbinál nagyobb érdeklődés övezte a kaliforniai ötösfogat Cold World névre keresztelt negyedik albumát. Hogy ez mennyire indokolt, az erősen vitatéma, hiszen sokkal inkább köszönheti a zenekar a hírverést az előző lemezük utórengéseinek, mintsem az új anyag első felvezető dalainak. Felemás érzelmekkel álltam hozzá a lemezhez.

A két évvel ezelőtti Restoring Force több szempontból is vízválasztó lemez volt az Of Mice & Men történetében. A zenekar 2012-ben leigazolta Aaron Pauley-t, a Jamie’s Elsewhere nevű, erősen idegesítő electronicore/risecore-keveréket játszó zenekar énekesét, és egy basszusgitárt akasztottak a nyakába, így pótolva Shayley Bourget-t a poszton, aki ma már a határozottan kevésbé idegesítő zenét játszó Dayshell-lel foglalatoskodik. Ez önmagában nem magyarázza, hogy miért ugrottak fel az OM&M-es srácok is gyorsan a nu metal revival bandwagonre, viszont tagadhatatlanul jól tették, hiszen azóta villámgyorsasággal gyarapodott a rajongótáboruk, a Linkin Park előzenekaraként turnéztak, sőt, önálló jogon is egyre nagyobb helyeket tudtak megölteni. Ennek egyik bizonyítéka a május végén megjelent Live at Brixton című élő CD/DVD-jük, mely a csapat egy márciusi koncertjét örökíti meg, amit London egyik legpatinásabb helyszínén adtak. A Restoring Force újrakiadásán helyet kapott 3 új szerzemény pedig már előrevetítette a következő nagylemezen megvalósítani kívánt törekvéseket is, miszerint letörlik a breakdown generator appot a készülékeikről, és elkezdenek fogós refrénekkel, tisztaének-panelekkel, nu metal utánérzéssel operáló, de alapvetően a -core közönséget megszólító slágereket írni. Nem is hangzik rosszul, nem? Kár, hogy sikerült kihagyni ekkora ziccert.

Ugyanis a várva várt Cold Worldre a zenekar nem átallott 1 potenciális slágert, 4 egész jó dalt, 2 kamu interlude-ot és 6 töltelékszámot felerőszakolni. Már akkor furcsán állt a szám, mikor 2 perce hallgattam a Game of War című nyitódalt, viszont miután a további két percben sem történt gyakorlatilag semmi, határozottan sikerült elvenni a kedvem attól, hogy tovább untassam magam a lemezzel. Szerencsére a The Lie hoz egy kis lendületet, kifejezetten a 2014-es korongot felidézve. Aztán érkezik a legslágeresebb sláger, amit valaha megírtak, a kifejezés minden pozitív és negatív aspektusával együtt – a Real egy meglepően jó modern rockdal, ebből jöhetett volna több. A következő Like a Ghost egy feleslegesen elnyújtott unalombomba, skipeljünk. A Contagious néhány egész kellemes percet okoz Issues-meets-Linkin Park hangzásával, de innentől már csak rosszabb lesz. Az első kamu átvezető után felcsendül a pattintott kő egyszerűségével hódító lemezbeharangozó Pain, ami szintén a jobbak közül való, majd a némi Tool-utánérzést hordozó The Hunger után meg is köszönhetjük a zenekarnak ezt a 27 és fél percet, amit velük tölthettünk, innentől a lemez gyakorlatilag kuka. A kíváncsibbak még belefülelhetnek a Relentlessbe és rácsodálkozhatnak, hogy Austin Carlile mennyire kínosan erőlködik Fred Durst lenni, de őszintén: nem ajánlom. A Down the Road egy se-íze-se-bűze limonádé, a maradék 9 percen pedig a második kamu interlude és két teljesen felejthető filler dal osztozik. Ez azt jelenti, hogy összesen 16 percet spóroltam meg nektek – persze csak addig, amíg meg nem érkezik a Cold World újrakiadása is.

Azt hiszem, itt az ideje eldönteni, hogy mi is a helyzet az OM&M megítélését illetően, és most már nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy ez bizony nem egy jó zenekar, a Cold Word pedig nem egy jó lemez. Eddig határozottan felfelé ívelő pályát mutattak nem csak népszerűség, hanem zenei színvonal terén is, hiszen ne felejtsük el, hogy 2010-ben kiadtak egy metalcore-kliséhalmazt, 2012-ben egy néhány fokkal tökösebb metalcore-kliséhalmazt, 2014-ben pedig egy hamis reményeket keltő, ám egészen élvezhető nagylemezt. Most pedig akkora kapufát lőttek az idei eresztéssel, amekkorát nem szégyelltek. De majd fogják. 3,5/10

  • coolstuff

    Az első két kiszivárgott dal után döntöttem el, hogy esélyt sem adok a lemeznek, ezek szerint sokat nem hagyok ki. Reális pont azok alapján.

  • Ben

    A belinkelt dal címe jól mutatja, hogy mit nyújt a fülnek az Of Mice & Men.

  • Bense Balázs

    Gyengusz…Első album volt a legjobb…a témák és hát Shayley miatt is. (Most szól az új Dayshell)