Két szék között a padlóra, de azért nem olyan durván: Comeback Kid – Outsider

comebk-kid-outsider

Tracklist:

01. Outsider
02. Surrender Control
03. Absolute (ft. Devin Townsend)
04. Hell of a Scene
05. Somewhere, Somehow
06. Consumed the Vision (ft. Chris Chresswell)
07. I'll Be That
08. Outrage (Fresh Face, Stale Cause)
09. Blindspot
10. Livid, I'm Prime
11. Recover
12. Throw That Stone
13. Moment in Time (ft. Northcote)

Műfaj: hardcore punk, pop punk

Támpont: Bane, Strike Anywhere

Hossz: 36:32

Megjelenés: 2017. szeptember 8.

Kiadó: Nuclear Blast

Webcím: Ugrás a weboldalra

comeback kid

Hálátlan dolog ez a mainstream felé fordulás. Végig mehetnénk kronológiailag a Phil Collins-érás Genesistől kezdve a Metallica fekete albumán át a Bring Me the Horizon bohóckodásáig, egy dolog leszögezhető: bárhol is áll a végeredmény minőségét illetően, az elégedetlenkedő hangok száma exponenciálisan nő a korábban elfoglalt pozíciótól a kiszemelt mezőnyhöz vezető út hosszával. Még hálátlanabb feladat górcső alá venni egy ilyen próbálkozást attól a bandától, akik számomra mindig is a modern hardcore zene zenitjét jelentették. Habár a 3 éve kiadott Die Knowing múltidézése nem feltétlenül jelentett újabb állomást a Comeback Kid életében, de az ösztönös és puritán megszólalása kellő nosztalgiafaktort biztosított az album számára, valamint stabil helyet a lejátszóinkban, a meglehetősen kínos „és innen merre tovább?” kérdés kivédéséhez azonban nem volt elég. Erre most, az Outsider megjelenésével kaptunk választ a kanadai srácoktól, noha kissé bizonytalan formában.

Miután már rögtön az előzetesen kidobott Surrender Control képében megmutatták, hogy mennyire szarul játszanak Linkin Parkot (mondjuk a dal háromnegyedénél berobbanó szívroham-riff akkorát üt, hogy tökig esik az állunk), az albumot elindítva rögtön az amúgy kifejezetten biztató nyitány hallgatása közben szembesülünk még egy kellemetlen tényezővel: ennyire steril megszólalású albumot azért nemigen hallottunk még hardcore-zenekartól. Ez az egyenhangzás pedig különösen szomorúan hat annak tudatában, hogy a produceri munkáért maga Devin Townsend felelt. Igencsak zavarba ejtően hatnak továbbá a Comeback Kidtől eddig abszolút idegen poppunk-hatások (!), amelyek néhol szimplán csak töketlen és felejthető pillanatokat jelentenek (Consumed the Vision), máshol pedig Neufeldék érezhetően nem tudnak mit kezdeni az egésszel. Utóbbira remek példa a kétperces játékidőt alulról súroló Hell of a Scene: magabiztos hardcore punk-kalapálással indít, melyet aztán egy kínosan Sum 41-ízű refrén szakít félbe, hogy aztán az egész dal megfulladjon ebben a furcsa identitászavarban. Próbálkoznak a srácok némi múltidézéssel is (I’ll Be That, Throw That Stone), ezek a dalok viszont olyanok, mintha a Die Knowing írása közben selejtezték volna ki őket: sokadik hallgatásra is felejthető pillanatok. A legnagyobb probléma azonban az, hogy attól zenekartól, akik olyan alaplemezeket tudhatnak magukénak, mint a Wake the Dead vagy a Symptoms + Cures, egyszerűen hiteltelennek hat egy ilyen próbálkozás. Egy olyan piaci rést próbálnak kitölteni, ami nem is létezik.

Mindezek ellenére az Outsider nem kimondottan rossz, sőt: amikor sikerül megtalálnia a keresett hangot, akkor bizony rendesen leküld a padlóra. A már említett címadó nótán túl ott van a rendkívül erős refrénnel operáló Somewhere, Somehow, mely borítékolhatóan kelléke lesz minden Comeback Kid-koncertnek, a Townsend vendégszereplésével kiegészített Absolute pedig a félórás játékidő legizgalmasabb perceit nyújtja nekünk. Megemlítendő még a második félidőben érkező Recover, itt ugyanis nem hogy nem hat teljesen abszurdnak a poppunk-beütés, hanem (talán pont ennek köszönhetően) sikerült egy szerethető nótát faragniuk belőle. Aki viszont leginkább megmenti az albumot, az Andrew Neufeld: a Broadcasting… album után ő is rájött, hogy nem Scott Wade, és sikerült egy száz közül is felismerhető, egyedi énekstílust kreálnia, ami most is kapaszkodót jelent, még a gyengébb dalok esetében is. Pár szó erejéig pedig a külsőségeket is muszáj méltatnom, ennél gyönyörűbb borítót ugyanis alig láttam az elmúlt pár évben – mondjuk ez inkább Townsend érdeme.

Akármerről közelítem meg a témát, nem tudok dűlőre jutni az Outsider felett; mind a régisulis, mind a kísérletezősebb nóták fele-fele arányban hozzák az elvárható szintet. Mindez kiegészül egy szerethető, de túlzottan steril megszólalással, egy átlagos szövegvilággal és egy kifejezetten jó frontemberrel. Persze az erősebb dalok, a védjeggyé vált Comeback Kid-hangzás (na meg az a hatalmas elfogultságom) felemelik az albumot egy bizonyos szint fölé, de ez legközelebb már nem lesz elég. 6,5/10

  • Márton Szabó

    Támpont: Stretch Arm Strong