Képzelt Város – Hélium

Az előző album erőssége abban rejlett, hogy úgy tudták az álmodozó hangulatot közvetíteni, hogy az ne habkönnyű legyen vagy esetleg túl édes, hanem egyszerre tudjon elrepíteni és a földön tartani. Kialakították azt a hangzást, amely a csilingelő mivolta ellenére is képes volt behúzni az embert és könnyeket csalni a szemébe, ahogy azt mondjuk a legutóbbi Blueneck vagy I Hear Sirens teszi. Talán ezen a ponton érződik leginkább a változás a Héliumon, hiszen egy kicsit „légiesebb” albummal van dolgunk, amitől az álmodozás inkább lesz egy tavaszi napon, domboldalon pihenő távolba révedés, mint egy sötét szobában való bezárkózott merengés. Ez persze nem gond, hiszen a változatosság gyönyörködtet és ez a változás sem olyan drasztikus, hogy a régi rajongóknak esetleg gondot okozzon.

Már az első számban megkapunk mindent, amiért szeretni lehet ezt a zenét, hiszen a lassan kibontakozó dal felénél kitörő énektéma remekül szól, kár, hogy a gitárok csak másfél perc múlva „kapnak észbe”, hiszen egy innen megindított, keményebb levezetés tudta volna ezt a számot a tökélyre emelni. Az ezután érkező címadó Hélium a legjobb példa a fent említett légiességre, hiszen az album legkönnyedebb, már-már poposan fülbemászó refrénű dala, ami remekül prezentálja a banda dalírói képességét, bár ez a nóta üt el legjobban a lemez hangulatától. Meglepően gyors témaváltásokkal operál az El Péndulo, ami az első instrumentális szerzemény az albumon, és annak ellenére, hogy a végén hallható váratlan „berobbanástól” még mindig képes vagyok összerezzenni, az eddigi legjobb dalt köszönthetjük benne mindaddig, amíg az egyszerűbb hangzású Tejbe Fúlva meg nem érkezik és el nem varázsol mindenkit. Nem okoz csalódást a Hold A Lámpám se, ám a Hús az egyértelmű csúcspontja a lemeznek, hiszen ez a dal emlékeztet leginkább arra a hangzásvilágra, amitől a Mit Nekem olyan lehengerlő lett és amiből egy kicsit több is elfért volna az albumon. Elképesztően hangulatos, ahogy a dal közepétől a hangszerek és az ének szinte egybeolvadnak és így hoznak létre egy teljesen magába szippantó atmoszférát. Az Útmutató Újszülötteknek és a Végtelen Féltér remek lezárása a Héliumnak, ez utóbbi a második instrumentális dal az albumon, és ha nem is okoz akkora katarzist, mint mondjuk tette azt a Futok, mégis úgy fejeződik be a lemez, hogy akarunk még belőle. Ez pedig tényleg ritka több, mint ötven perc után. A már említett hangulati negatívumok mellett a szövegek egyszerűségét tudnám felhozni: egy kicsit komolyabb szövegvilágot megkockáztatnék a jövőben, hiszen tényleg átadják az álmodozó érzést az Oláh Gergely által írt dalszövegek, de ezek nem sokszor adnak érzelmi többletet a daloknak (annak ellenére, hogy a hangja igen). Zeneileg viszont egy szinte tökéletes albumról beszélhetünk, ahol különféle fúvós és vonós hangszerek is besegítenek az állandónak mondható gitár-dob-cselló-zongora négyesnek.

Nehéz tehát ítéletet mondanom a lemez felett, mert hiába marad el mondjuk az előző album csodájától, ez még mindig egy olyan alkotás, ami nem csak a hazai, de a külföldi színtéren is a legjobbak közé tartozik. Hangulatos és szerethető, érződik az összeszokottság és a profizmus a lemez minden egyes centiméterén, példát mutatva sok-sok feltörekvő zenekarnak. Aki kedvet kapott a Héliumhoz, annak nem kell messzire mennie, hiszen a banda teljes egészében meghallgathatóvá és letölthetővé tette a honlapján, ami szintén egy nagyon szimpatikus lépés volt részükről.

8/10