Képzelt Város – Anatolij

Mondhatnánk úgy is, hogy a két banda „egyesüléséből” tényleg a Bolygó Kapitánya született meg, hiszen az Anatolij a két csapat erősségeit sűríti magába és teszi ezt olyan minőségben, hogy kétség ne maradjon, melyik csapat viszi a hátán az országot ebben a műfajban. Persze, szerettük mi a korai Képzelt Várost is, de Oláh Gergely énektémái és dalszövegei inkább elvettek, mint hozzáadtak a dalokhoz és talán az egyetlen olyan gyengébb pont volt a bandán, amelyre mutogatni lehetett. Aztán elindítjuk az Anatolijt és egyszerre minden kitisztul, hogy mit is szerettünk volna ettől a bandától hallani, mi volt az, ami eddig hiányzott, még ha nehéz is szavakba önteni ezeket.

Először is: hihetetlen a hangulat, amely átjárja az albumot. Alapból a világűrös téma sem mondható túlságosan elcsépelt dolognak, ám a „nagy semmiben” bolyongó házaspár története köré épített koncepció hibátlan, a szövegek pedig kellően sokszínűek ahhoz, hogy ne ugyanazt nyújtsák, ha különböző hangulatban ülünk neki a daloknak. Óriási kohézió van a számok között, ezzel együtt pedig az egész album egy megbonthatatlan egységnek tűnik, amelynek ha egyszer nekiül az ember, nem engedi el. Szó szerint az első másodperctől rabul ejtő az egész: berobban a Kepler, mi pedig zavartan pislogunk, hogy vajon jó banda lemezét hallgatjuk-e. Aztán nem is marad időnk azon gondolkodni, hogy hova tűnt a csilingelő hangzás és mi ez a poszt-metál rombolás, mert egyszerűen érezzük, hogy ez jó. Nagyon jó. Persze eldurrantották a legkeményebb számot az elején, de ez nem jelenti azt, hogy az ezután következő részben bármiféle minőségbeli romlásnak kell, hogy fültanúi legyünk. Építik a dalokat, építik a sztorit, építik a lemezt. Vannak ugyan kevésbé erős nóták, amik tényleg szó szerint kevésbé erősek, hiszen még közepes minőségű dallal sem futunk össze az albumon. Az pedig hab a tortán, hogy a záró „Ég Veled Anatolij!” az egyik legjobb dolog, ami az évben történt, a 80-as évek űr sci-fijeit idéző szintijével, a végtelenségig ismételt „Adj levegőt!” dalszövegével és a szétrobbanó érzelmekkel, amik körülveszik a dalt.

A minimális minőségi hullámzástól eltekintve egyszerűen nem találni fogást az albumon. Az ének és a dalszövegek hihetetlen fejlődésen mentek keresztül az új vokalistának köszönhetően, zeneileg pedig új szintre lépett a banda azzal, hogy mertek kísérletezni és kilépni a merengő, csilingelő világból, amely a korai lemezeket jellemezte. A hazai poszt-rock színtér legalapabb lemeze lett az Anatolij, amely magyar dalszövegei ellenére külföldön is meg kell, hogy állja a helyét, hiszen ilyen albummal nem mindennap találkozik az ember, így a pont sem a hazai skálán alapul. Bivalyerős lemez.

9/10