Just Like Vinyl – Just Like Vinyl

Az egyik legnehezebb dolog talán azt eldönteni, mit is vár az ember a lemeztől. Ugyan új név alatt fut, új társakkal, de ez mégis csak Thomas Erak zenekara. Persze ha objektívek akarunk lenni, teljesen tiszta lappal kell meghallgatnunk a Just Like Vinyl című bemutatkozó nagylemez mind a tizenegy szerzeményét, mindenféle előítélet vagy elvárás nélkül. Azonban aki hozzám hasonlóan elszomorodott a The Fall of Troy feloszlásának hírén, a szíve mélyén biztosra veszem, vágyakozik valami olyanra, ami régen annyira jellemző volt rájuk, és erre most itt a lehetőség. Ugyan az írói teendőken hárman osztozkodtak (rajta kívül Jake Carden gitáros és Henry Batts basszusgitáros volt ekkor még csak a bandában, a demo rögzítésekor egyébként Thomas vállalta el a dobos szerepkörét is), de ismét előkerült néhány Tribune korabeli szám is. Így minden adott volt ahhoz, hogy megszülessen valami új, de mégis ismerős – amire nézzük akár a fentebb írt két szemlélet bármelyikén keresztül, mégis elismerően csettintsünk. Amint elmerülünk az első néhány szám világában világossá válik, hogy a lemez a Tribune vagy The 30 Years War hangulatára hajaz, de jól észrevehetőek a TFOT stílusjegyei – azonban ezek inkább a későbbi albumokról valók. Aki egy olyan, épphogy csak nem felrobbanó energiabombára számít, mint az előző banda bemutatkozó albuma az minden bizonnyal csalódni fog e lemezt hallgatva. Ám nem szabad elhamarkodni az ítélethozást, érdemes adni eggyel több esélyt a korongnak, mint amennyit hirtelenjében adnánk. A hangszerelés és a hangzás egészen korrekt egy bemutatkozó albumhoz mérten – persze nem kevés tapasztalattal rendelkeznek a tagok. Thomas énekhangja sokat javult, bár ez mindig is vitatéma volt, akinek eddig nem tetszettek a tiszta témák, ezután se nagyon fognak, ebben is sok hasonlóság van a The Unlikely Event-el. A gitártémák nagyon is rendben vannak, továbbra is magukon hordozzák Erak nyers és egyedi stílusát, de Jake is jól teljesít, most már tényleg elmondható, hogy két gitárosa van a bandának. A dobtémákon is érződik a TFOT örökség, de úgy éreztem viszonylag kevés alkalommal tud igazán kibontakozni Jay Beaman (jó ellenpélda erre a D.R.U.M.S.). Mint már arról szó esett, vannak egészen régi szerzemények (Kite), de újak is ugyanúgy születtek (Epiphany).

Nem nyaggatnék senkit az egyes számok sorban való kivesézésével, érdemes legalább néhány hallgatást adni mindegyiknek. Sok élvezetes megoldást találhatunk, emlékezetes részek is akadnak, kellemes, tényleg egyedi gitárjátékkal, de. De, néhol akadnak üresjáratok, és unalmasabb ötletek, előfordulnak kissé túlnyújtott szakaszok is. Kicsit úgy tűnik, hirtelen felindulásból született az egész, még keresik a tökéletes egyensúlyt egymás között. Bár még ezt nem találták meg, viszonylag kellemes összképet tudtak összehozni – ami egy bemutatkozó alkotástól egészen szép teljesítmény. Néhol egészen hasonlítanak egyes témák a The Fall of Troy utolsó nagylemezén hallottakra, és gondolom mindenki jól emlékszik bizony eléggé megosztotta a közönséget. Sajnos erre a korongra is hasonló sors várj. Még ha el is vonatkoztatunk attól, amire mindenki számít legbelül (Thomas ismét alkot valami olyasmit, mint a Doppelgänger), ez akkor is kevés. Nem érezni, hogy földbe döngöl, nincs meg benne sok helyen az az erő, ami ahhoz kellene, hogy ismét kedve legyen az embernek elővenni.

Összességében tehát vegyes érzelmek uralkodhatnak azokban is, akik velem együtt meghallgatták már a bemutatkozást. Sokat vártam, kevesebbet kaptam – de nem szomorodtam el teljesen. Érződik, hogy beindult valami, ami ugyan még nem volt tökéletes, de mégis bizakodásra adhat okot. A második nagylemez pedig, ha minden jól alakul ebben az évben még meg is fog jelenni. Egy valamin azonban nem sikerült változtatniuk: továbbra is várom azt a lemezt, amivel ismét arra kényszerítenek, hogy alsóneműt kelljen cserélnem.

6/10