Issues vs. Woe, Is Me

ISSUES – BLACK DIAMONDS EP

Azt persze tudni kell, hogy Tyler Carter, az Issues jelenlegi énekese volt az első, aki otthagyta a Woe, Is Me-t, mert szólókarrierjére akart fókuszálni, majd később a többiek is követték őt személyes ellentétekre hivatkozva. A nagy ötletre pedig, hogy új bandát csinálnak, persze volt vevő bőven, így a Jonny Craig imitátor Tyler vezetésével belefogtak a Black Diamonds elkészítésébe, ami messze alulmúlt bármilyen várakozást. Persze ügyeltek arra, hogy ne egy az egyben ugyanazt játsszák, mint a „testvérzenekaruk”, így egy kicsit lejjebb hangolták a gitárjaikat, ami a „szarnak egy pofon” esete, ugyanis hiába a tökig hangolt gitár, ha képtelenek bármi értékelhetőt kihozni belőle, csak breakdownból breakdownba ugrálnak, melyek üresjáratait érthetetlen zajok töltenek ki. Ezekért az elektronikus és dubstep betétekért Ben Ferris volt a felelős, aki valószínűleg néha véletlenül rákönyökölt a szintijére és a többiek meg rábólintottak, hogy jó lesz az. Azóta szerencsére már őt is lecserélték (vagy csak visszaküldték az állatkertbe). Kár, hiszen a Woe, Is Me-ben igazán remek munkát végzett, és az unalmasabb részeket is fel tudta dobni a változatosnak ugyan nem mondható, de mindenképp élvezhető részeivel. A tiszta ének témák még mindig jók, azonban ez sem emeli ki abból a posványból ezt a lemezt, amelyből talán a „The Worst Of Them„-féle dalok lennének a mentőövek. Ebben a dalban Tyler hangjára és a kevésbé keménykedős témákra építenek, ami sokkal jobban áll nekik, mint az intrónak csúfolt kéthangos diszkószám, a random pop betétek, vagy az erőltetett álkeménykedés. Ha nem Tyler lenne a banda énekese, talán ez lenne a Rise Records életének egyik legrosszabb lemeze, így azonban az egyszer meghallgatós, majd a sarokba állva megbánós albumok sorát erősíti. 3/10

WOE, IS ME – GENESI[S]

„De te, kedves Woe Is Me, te ugye megadod amire szükségünk van?” – szólunk elcsukló hangon, majd könnyes szemmel nézzük, ahogy a hajukban rejlő erőt egyesítve egy éppen akkora adag szart nyom a banda a kezünkbe, amit még éppen ne tudjunk lenyelni, majd mosolyogva megpaskolják a fejünket, hogy „márpedig ezt megeszed”. Pedig nem sok „trendi” lemez kapott olyan magas pontszámot az oldalon, mint a 2010-ben kiadott Number[s], ami alig volt okosabb zeneileg, mint ez az album, vagy az Issues-é, mégis egyszerűen mindenben túlnövi a Genesi[s]-t. Az egyetlen negatívum, amiről nem ők tehetnek, az a hangzás, ugyanis a gitárokat elnyeli a dob és emiatt kevésbé tűnik erőteljesnek az egész. Minden más fürdik abban a középszerűségben, amit a Rise Records „core”-részlegétől már megszokhattunk. Szegény Hance Alligood az első single óta (Vengeance) óta nem tudott egy igazán fogós témát se megírni, így a kellemesnek mondható tiszta énekhangja inkább csak dísznek van a bandában, bár nélküle nyilván unalmasabb lenne az összkép. Az éneklős részeket a groove-osabbra vett riffek és breakdownok váltogatják a jól megszokott módon, amelyeket az a szinti támogat hátulról, amely nem szándékozik szinte sose előtérbe kerülni, inkább csak az alapot adja a legtöbb számban. Ellövik az összes sablont amit az utóbbi években tanultak, és a lemez végére érve (már ha sikerül odáig eljutnunk) le is vonhatjuk azt a következtetést, hogy ezért kár volt folytatni. Talán mi is, meg ők is jobban örültek volna, ha csak egy EP-nyi szemetet kellett volna megírniuk, mint az Issues-nak, hiszen az album felénél már a pokolba kívánja az ember egészet. 3/10

ÖSSZEGZÉS

A dalszövegekről nem esett még szó, ami vagy gyerekes beszólogatás egymásnak, vagy mélynek látszó szerelmi problémák fejtegetése: nyilván nem próbáltak prózai magasságokba emelkedni, a lényeg, hogy mindenki megértse, ki-kinek a torkán tuszkolná le a saját vagy más péniszét. Igazából tényleg a Rise Records az igazi nyertese ennek az egésznek, akik okosan kihasználva az „ellenségeskedést”, két harmatgyenge lemezt adnak el tucatszámra. Összességében az Issues-t legfeljebb az énektémák adják el, a Woe, Is Me-t pedig az, hogy nincsenek idegesítően fülsértő popos részek, hanem a jól betanult sablonokból csináltak egy semmitmondó albumot. A zene tudatában ez az egész vita olyan, mitha fociban arról vitatkoznának, hogy ki rúgta jobban a kapu mellé a labdát. Talán az Issues-ban egy kicsivel több potenciál van a jövőre nézve, azonban annyival jobb lemezek vannak még stíluson belül is, hogy egyelőre hagyjuk pihenni a srácokat, hátha hatni fog a számtalan hormontabletta, és a péniszmutogatás helyett a közönség számára is élvezhető dolgot tesznek le az asztalra.