Intervals – A Voice Within

Ugorjunk pár évet az időben: néhány nappal ezelőtt jelent meg az immár négytagú, teljes értékű zenekar első nagylemeze, ami ugyan teli van érdekes gitártémákkal, szó sincs kizárólag instrumentális tartalomról. Mégis, mi történt itt? Tudni kell, hogy Aaron Marshall már az indulást követő időszakban igyekezett konstruktív társakat találni maga mellé, és igen, egy énekesnek is nagyon örült volna. Az élet azonban az ilyen reményeket tökéletes pontossággal halálsugarazza le a végtelenül messzi távolból, így a mikrofon határozatlan időre a fiókba került. A hangszerek mögé viszont a megfelelő zenészek kerültek, így semmi sem állt a következő anyag útjába, ami 2012. október végén adott helyzetjelentést a zenekarban uralkodó állapotokról. Hát még milyen jó állapotokról, az első kislemez djent-szagú megoldásait progresszív metallal házasították, bivalyerős hangzásba csomagolva. Amellett, hogy zeneileg sikerült új szintre lépniük, a felhasznált ötleteket és a számszerkezetekre pillantva egyértelművé tették, tudatosan haladnak egy sokkal komplexebb, minden tekintetben egységesebb, na meg érettebb irányba.

Ismét visszatérhetünk a jelenbe, megérkezett mindaz, amit ezzel a két kislemezzel vezettek fel, aminek az alapjait óvatosan, aprólékosan fektették le elénk – számításaik szerint most jött el az alkalom, amikor bezárul a kör, és minden a helyére kerülhet. Ez marha jól hangzik, be is tesszük a lemezt, felcsendül az első szerzemény, ami tulajdonképpen tankönyvekbe illő példa lehetne; valahogy így kell belekezdeni egy ilyesfajta albumba. Mindent megmutat a zenekarból, ami lényeges: a kezdeti ritmusszekció a korábbi anyagokra emlékeztet, majd felcsendül az Aaron védjegyévé vált hangzással meghajtott szóló, aminek végeztével Mike Semesky hihetetlenül slágeres témái kerülnek a középpontba. Mindez csordultig teli lendülettel, ötletes megoldásokkal. Ezt röviden úgy is mondhatjuk, hogy a legerősebb szerzeménnyel nyitnak, ami az azt követő számok tekintetében kevésbé szerencsés, összességében mindig egy leheletnyivel elmaradnak a remek kezdéstől. Persze még így sincs okunk panaszra, hiszen ezek a számok, ha „csak” szimplán is, de jól sikerült darabok. Azon már meg sem lepődik az ember egy ilyen terjedelmes progresszív korong esetében, ha több hallgatás is kellhet a boldogsághoz. Megszámlálhatatlan mennyiségű gitártéma, szólók, dallamos refrének, ritmusos döngölések – a nyitányban ezeket sikerült úgy adagolni, hogy már az első hallgatást követően dúdoljuk a munkából hazafelé, a többi lehet, valamivel nehezebben adja oda magát. Olykor a hangulat kísértetiesen hasonlít az In Time által életre keltett atmoszférához, ez pedig azt eredményezi, bizonyos részletei az instrumentális anyaghoz hasonlóan elvesznek a háttérben, így akadnak kevésbé jó dinamikával rendelkező dalrészletek. Pedig Mike Semesky remek témákat hozott magával, amiket öröm hallgatni, sok valódi slágernek született, s csak a megfelelő szerzeményekre várt. Helyesen döntöttek, amikor ezeket nem a már régebben született alkotásaikra erőszakolták rá.

Persze lesz olyan, aki nem bírja ezt a fajta énekstílust, meg olyan is, akinek nem tetszik az, ami a kedvenc instrumentális zenekarából lett – a felvezetésben ugye ott van, már régóta ez a mai állapot volt megcélozva, tehát ezen igazán kár lenne bosszankodni. Reméljük azért ennél mindenki nyitottabban áll a témához, ugyanis egy roppant ígéretes csapattal állunk szemben, akik valósággal felhelyezték magukat a profi ligába legújabb alkotásukkal. 8/10