Így kell szépen visszatérni – kritika a Slipknot lemezéről!

Ha onnan közelítjük meg a kérdést, hogy valóban kemény lett-e a dalcsokor, akkor elmondhatjuk, hogy tényleg a Vol 3. és az IOWA között áll a lemez, ahogy azt Corey Taylor ígérte. Csak úgy sorjáznak a keményebbnél keményebb tételek, még az ortodox ősrajongók is csak elismerően csettinthetnek a zseniális intró után berobbanó Sarcastrophe, vagy akár egy The HereticAnthem-el simán egy lapon említhető abszolút koncertsláger Custer hallatán. A tempó csak egy-egy gigaslágerig (The Devil In I) vagy melankolikus átvezető dalig (Goodbye) lassul, ennek ellenére a lemez felépítése teljesen egységes, a dalok sorrendje gondos átgondoltságra utal.A hangzás szintén a zenekar keményebb korszakának adózik, a perkussziós dobot és elektronikus elemek adta lehetőségeket maximálisan(néha túlzottan is) kihasználó hangzást kapunk, amiből szerencsére nem keverték ki a szart a stúdióban. Hatalmas fegyvertény Corey Taylor énekes teljesítménye, aki nemcsak egy remek énekes remek énektémákkal, de nagyon jó szövegíró és frontember is.  A Slipknotra mindig jellemző volt az, hogy amellett, hogy brutális, arcbamászó és szélsőséges zenét játszottak, rendre sikerült olyan dalokat írniuk, amik azonnali slágerré váltak (akár a mainstream médiában, akár a több tízezer főt megmozgató koncertjeiken) a fenti dolgok ellenére is. Itt meg is érkeztünk ahhoz a dologhoz, ami a nagy részben megakadályozza a lemezt abban, hogy elejétől a végéig egy remek kiadványról beszéljünk. Hiába a bivalyerős kezdés, vagy egy-egy sláger, ha egyszerűen képtelen fenntartani az érdeklődést a lemez a teljes időtartamra. Kis részben felróható ez a hosszúságnak is (a dalok nagy része majdnem 5 perces amellett, hogy nem beszélhetünk túl komplex számokról), de legnagyobb részt annak, hogy a lemez középrésze elég unalmas csak mérsékelten szórakoztató és a végén is találunk olyan dalokat, amik mellőzik a Slipknot által képviselt erőt vagy slágerességet. Nem feltétlenül rossz, csak simán érdektelen számokról van szó, amik nem feltétlenül indítják be az embert (maximum ásításra). Rossz lemezről mindezek ellenére mégsem beszélhetünk, szerencsére bőven akadnak olyan dalok is, amiket jó ideig lehetetlen lesz levakarni a lejátszási listákról.

Összességében elmondható, hogy az ősfanok megnyugodhatnak, aki eddig savazta őket ezután is fogja, de szerencsére a Slipknot nem állt be a kiégett zenekarok sorába (ezen nyilván lehet vitatkozni a régi lemezeket hallgatva), akikről süt, hogy csak a megélhetésükért csinálnak lemezeket (vagy csak jól rejtegetik). 8\10