I, The Breather – Truth And Purpose

Az August Burns Red alapjaira építkező metalcore már 2009-ben sem volt a világ csúcsteljesítménye, bár az ebben az évben megjelent EP még csak előfutára volt annak a 2010-es nagylemeznek, amelyen egyébként egy-két EP-n hallható számot is átdolgoztak a srácok. A These Are My Sins nem csak világot nem váltott, de műfaján belül is csak egy közepes teljesítményű albumról beszélhetünk, amin a helyenként előbukkanó ötleteket megfojtották a halálra erőszakolt breakdownok és a nem túl erős vokál. Több hallgatás után sem maradt meg több az emberben, mint a „Forgiven”-ben hallható tappingszólós riffsorozat – amire gyorsan klipet is készítettek -, de ha erősen figyeltünk több okos témát is kihallhattunk idővel, így lassan felkúsztak azon bandák közé, akiknek igenis vártuk az idei lemezét.

A fejlődésbe vetett reményünk a kellemes intró végéig tart, amikor Shawn Spann ugyanazzal az élettelen hanggal ordít bele a fülünkbe, mint két éve, és ugyanaz a „klaffogós” steril gitár tolja bele a breakdownt az arcunkba, mint azt már megszoktuk tőlük. Ez a gitárhangzás egyébként lehet a Periphery-nek, vagy más, progresszív vonalon dolgozó bandának jól áll, ebben a metalcore közegben viszont kiveszik belőle az a lucskos, büdös aroma, amire embert lehet gyilkolni szebb napokon. A szólók – beleértve itt a tapping részeket is – ettől függetlenül jól szólnak, az már más kérdés, hogy nem erőltették meg magukat ilyen téren sem és leginkább csak a számok majd’ háromnegyedét uraló breakdownok és groove-os témák színesítésére használják ezeket. Az ezzel összhangban kiütköző unalomfaktort úgy tornázták alacsonyra, hogy nem húzták túl a lemez játékidejét, és 35 perc után viszlátot intenek, ami nálam pozitívumnak hat, hiszen jól tudták ők is, hogy ebből többet nem szabad egyszerre ráerőltetni az emberre. Az ordibálós vokál gyengeségeit ellensúlyozni próbáló tiszta ének egyébként valamennyire működik, bár az is közrejátszhat ebben, hogy a legjobb gitártémákat a refrének alatt sikerül lejátszani. A szokásos „hanyadik számnál járok?” érzés is gyakran elkaphatja az embert, amit nem az összhang miatt érezhetünk, hanem az egyhangúság mérőeszközeként.

Sok breakdown, kevés egyedi ötlet; leginkább ez jellemzi a Truth And Purpose-t. Ez akkor nem jelentene gondot, ha egy kezdő bandáról beszélnénk, egy kisebb kiadónál, de az, hogy az I, The Breather számára adott két év nem volt elég ahhoz, hogy a gyermekbetegségeket kinőve valami újat mutassanak, de legalábbis egy jobb produktumot adjanak ki, mint a bemutatkozó lemez, nem túl szép. Bár egy leheletnyivel több dallamot kapunk minden szekciótól, és az olyan számok, mint a (sajnos) csak átvezetőként hallható Lunar, a Bruised & Broken vagy a Judgement kifejezetten ütősek, mégis mély hiányérzettel a hátunk mögött fogjuk kikapcsolni a lemezt. Leginkább a legutóbbi Texas In July-hoz tudnám hasonlítani ezt a produkciót, egy kicsit több kreativitással, de annyi hasonló banda van már a színtéren, hogy az egyre nagyobb igények kielégítéséhez legközelebb többre lesz szükség. A kiemelt számok hallatán én mégsem temetem a bandát, de remélem ők is észreveszik, hogy több kell a világsikerhez.

4,5/10