I Set My Friends on Fire – Astral Rejection

Mondanám, hogy a kétfős társaság bemutatkozó lemezét, a You Can’t Spell Slaughter Without Laughtert mindenki egynyári csodának gondolta, de az az egyik baj, hogy sokan tényleges tehetséget láttak bennük, az meg a másik, hogy egynyári csodának se voltak elég jók. A létező legrosszabb dolog született meg kezeik között, a crunkcore, és ezért nem lehetne elég alkalommal a zenéléstől való eltiltásra ítélni őket – mondanám, hogy büntetésből Brokencyde-ot kéne hallgatniuk egy évig, de valószínűleg az kényszerítés nélkül is ment nekik az utóbbi években. Szegény fiúk az Epitaphnál nem tudom, mit érezhettek, mikor a lemez felvétele után elfogyott a drog, kitisztultak, és meghallották, hogy mihez adták a nevüket (többek közt Travis Richter, a From First to Last régi és a Human Abstract jelenlegi énekese is), de az Ace Ventura „Einhorn-Finkle-Finkle-Einhorn” jelenetének végét tudom elképzelni Gurewitzék főhadiszállásán.

Az Astral Rejection pedig pont abban a mélységben folytatja, ahol elődje abbahagyta – igaz, közben a tagság fele lecserélődött, Nabil Moo, a zenekar multiinstrumentalista „agya” ugyanis otthagyta a bandát, helyét Chris Lentnek átadva. Az eredmény pedig pont olyan, mint amit akkor várnánk, mikor egy teljesen hülye bandából kiszáll az, aki egyáltalán tudott valamit: változatlanul rossz. Egyre inkább forszírozzák a borzalmas énekdallamokat a teljesen funkciótlan „keményebb” részek mellett, de a nyitó It Comes Naturally még így is egész elviselhető a migrén-kompatibilis prütyögéssel felvezetett Infinite Suckhoz képest, amiben a már-már hiányzó buta breakdownparádé is felbukkan. Az első single az Excyte Dyke volt a lemezről, no nem mintha jobb lenne a többi dalnál, és az a baj, hogy az érthetetlen károgásból hiába hámozza ki az ember az internet segítségével a szövegeket, de ebben egyáltalán semmi vicces nincs. Nem kell hozzá Monthy Pythonon szocializálódni, nem kell irodai humort nézni, az Astral Rejection szövegeiről dogmatizálható, hogy mosolyt 18 év felettiektől nem fognak látni – no de ha nem sülnek a poénok, akkor mi marad? Növekedő Saridon eladások, mert az elektronikájuk még mindig olyan, mintha Merzbow szintipop előadóként játszana náluk, és közös turné olyan sztárzenekarokkal, mint az Of Mice & Men vagy az A Skylit Drive. Valahogy ők fontos tényezővé váltak Amerika legéletképtelenebb gyermekei közt, és ez az, ami miatt, ha egy „80s vs. jelen” vita a „kinek volt több gagyija?” témakörhöz ér, akkor Michael Sembellostól és Rick Astleystől is a nyolcvanas évek marad alul. Ők legalább fülbemásztak, de ezek az elkárogott fülsértések és gyerekes autotune balladák valahol annak a súlyos bizonyítékai, hogy az internetet is moderálni kéne, mielőtt még többen irigyelik meg ezeket a botfülű marhákat. Az, hogy ehhez a Bad Religion énekesének a kiadója asszisztál, külön szégyen.

Vannak bandák, akiket az ember azért hallgat, mert olyan rosszak, hogy tud rajtuk röhögni (Quimby, Kaukázus, stb.). Vannak, akiket azért hallgat, mert a hallgatásuk az éppen aktuális „menő irónia” (Soerii’, Johnny Gold, stb.). Vannak, akik rosszak, de legalább néha fülbemásznak (Fluor, 30Y, stb.). És van az I Set My Friends on Fire, akiket fáj hallgatni, gáz szeretni, és nem lehet se velük, se rajtuk röhögni. De legalább az albumcímből a Rejection stimmel: 10-ből 10 pontszám visszautasítja őket.

0/10