I Killed The Prom Queen – Beloved

Az előző kérdés megválaszolása előtt, tegyünk fel magunknak egy újabb kérdést: tulajdonképpen mi a helyzet mostanság a metalcore breakdownokkal szegélyezett végeláthatatlan tengerén? Ami azt illeti, nem is annyira végeláthatatlan már, mint néhány évvel korábban volt. Mostanra a színtér legelvakultabb követői is megelégelték azt, ha egy adott lemezen csupán véletlenszerű nullázással találkoznak, a sablonnak számító, pattogó metalcore riffeket és a kötelezően hozzájuk tartozó dobtémát pedig már hamarosan az orvostudomány is használatba veszi, egy-egy komolyabb műtét előtti altatás lebonyolításához. Talán az vezetett ide, hogy túl sokfelől hallottunk szinte semmiben sem különböző az ötleteket, talán magában a stílusban nincs elég puskapor ahhoz, hogy ennyi bandát elvigyen a hátán, de egy biztos, a kezdetekre jellemző felfelé ívelő népszerűségi görbe már jó ideje célba vette a fekete mélységet. Persze ez nem azt jelenti, hogy emiatt mindenkinek el kell hagynia a süllyedő hajót, ha remél még valamit a zenei karrierjétől. Bár a legtöbb zenekar inkább beházasodott valamilyen egyéb stíluscsaládba, újabb őrülethullámokat indítva el, maradtak még olyanok is, akik kitartanak a tradicionális metódusok mellett, mondván, jó metalcore lemezekre ettől függetlenül mindig szükség lesz! De vajon igazuk van?

Kezdjük egy igen sajátos hallgatótáborral, melyet csaknem a kihalás szélére sodort a sok kaptafára készülő korong, avagy ha még soha sem hallottunk metalcoret: „Nemrég végigolvastam ezt remekül sikerült cikket, és azon gondolkodtam, vajon merre tovább, ezeknél a zenekaroknál nekem valami komolyabbra van szükségem! A sima metal zene olyan átlagosnak tűnik, a death jelzőtől kicsit félek, de nézzük csak, itt van valami metalcore nevű dolog, és az I Killed The Prom Queen nevezetű csapat egész szimpatikusnak tűnik, ráadásul most jelent meg az új lemezük. A régieket nincs kedvem letölteni, szóval kezdjük is ezzel. Milyen furán indul, egy tiszta témára bejön a vokál is, és emelkedett hangulattal vezetik fel az albumot, hát létezik ilyen? És ezek a ritmusos döngölések nagyon durvák, szinte minden számban van, le is vitte a fejemet, vajon ezeknek van valami neve is? Minden esetre nem találok szavakat erre a lendületes anyagra, teli van váltásokkal, és az énekes még ilyen kellemes hangokat is képes kiadni magából a sok durvulás mellett. Ez után biztos letesztelek még hasonló zenekarokat, sőt, tiszta énekes kerestetik zenekar alapításához!4! 10/10”

Azért ne vicceljük el ennyivel a dolgot, mi van akkor, ha örömmel vártuk az új lemezt: „Meglehetősen sokan vagyunk így, hiszen a Music For The Recently Deceased remek korong volt, és bár aggódva figyeltem a zenekar körüli problémákat, a kezdeti aggodalmat leküzdve, a kiszivárogtatott anyagok alapján kezdtem úgy érezni, ebből még valami nagyon jó dolog is kisülhet. Szerencsére igazam lett! Az új énekes témái még súlyosabbak, a hangja remekül passzol az említett örökséghez. A zenekar egyébként minden olyat profi szinten elénk rakott, ami miatt megszerettük őket, nem változtattak feleslegesen, nem próbáltak ma divatosabb stíluselemeket bevonni – minden a 2000-es évek receptje alapján készült: kellemes breakdownok, a szokásos lendületes témák, emellé pedig dallamosabb refrének is befértek. A következő koncerten biztosan ott leszek, élőben még nagyobbat fog ütni! Igaz, emiatt semmi váratlan fordulatra nem érdemes számítani, de nem is emiatt vártuk a Beloved megjelenését! Minden hibája ellenére magabiztos produkció, én bizalmat szavazok nekik egy erős pontszámmal! 8/10”

A kíváncsi fülek között sok olyan is akad, akik a lehető legsablonosabbnak tartják a csapatot, és igazából nem értik, miért adtak ki még egy albumot: „Sosem tartottam egy korrekt metalcore-manufaktúránál többnek ezt az ausztrál gárdát, én igazából már egy Parkway Drive albumon is csak nagyítóval találok valami élvezetesnek nevezhető dolgot. A Beloved sem győzött meg, pontosan olyan képet fest a zenekarról, amilyet a korábbi anyagaik alapján megismertem. Az biztos, hogy ez a lemez azokhoz szól igazán, akik esténként nem tudtak nyugovóra térni a ’Say Goodbye’ háromszori végighallgatása nélkül. Mondjuk 10 évvel ezelőtt még én is sokkal lelkesebb lettem volna, ha nagyon szeretnék, egy-két számot ki tudnék emelni, de igazából összefolyik az egész. A bejáratott ötleteknek köszönhetően az erre érzékenyeknek nem ajánlhatom jó szívvel, hiszen a ’No One Will Save Us’-hoz érve én is a számcímhez hasonló gondolatokat dédelgettem. Azért a háttérben elmegy, ha időmilliomos az ember. 5/10”