I Declare War – I Declare War

Ez a változás pedig nem más, mint Jonathan Huber énekes kiválása, akinek a hangját azért még meg lehet csodálni az új Pathology albumon (Awaken to the Suffering, amúgy az ex-Origin vokalista James Lee helyére szállt be), helyére pedig Jamie Hanks került, aki a Those Who Lie Beneathből lehet ismerős. Ami engem illet, eléggé szkeptikus voltam a cserét illetően, mert Jonathan volt az, aki átlag fölé emelte a bandát, méghozzá nem is jelentéktelenül (hogy egészen pontos legyek, én őt és Cameron Argont, alias Nagycsokit tartom a legjobb deathcore vokalistának, tessék csak megnézni ezt), és bár nem volt szerencsém a TWLB debütjéhez, eléggé aggódtam, hogy Jamie hogyan tudja majd pótolni ezt az űrt. Félelmeim pedig beigazolódtak. Nem akarom őt bántani, mert teljesen korrekt amit hallunk tőle ebben a kicsivel több, mint fél órában, de egy Nate Johnson után (Fit for an Autopsy) nem szolgál túl sok meglepetéssel. Mondjuk ha több olyan gyomorhörgést eleresztett volna, mint ami az I, Tormentor végén van, az kifejezetten jót tett volna a lemeznek, és úgy általában a hangulatomnak. De mindegy is, ez csak egy aspektusa az anyagnak, és sajnos vannak itt nagyobb bajok is az énekhangnál.

Annak idején, 2007-2008 körül oda-vissza voltam az Amidst the Bloodshedért, az egyik kedvenc dalcsokrom abból a korszakból. Egyszerre volt hihetetlenül primitív, de mégis szorult belé valamennyi kreativitás, például a Now You’re Going to Be Famous metalcore-nyitását akár a Lamb of God is írhatta volna. Ezek után a Malevolence egy kicsit visszafogottabb teljesítményt hozott. Nem rossz cucc az sem, de nem hasonlítható össze a debüttel, ami valahogy kevésbé tűnt emészthetőnek, kevésbé akart sokszínűnek látszani, és épp ez volt az erőssége. Mintha a You Had Me at Hello korszakos Bury Your Deadbe beszállna Nagy Csoki testvér. Azonban a Malevolence (ismerjük be) egy zeneileg érettebb csapat képét mutatta. És bár nem vagyok túlzottan ellene az egy év-egy album munkamódszernek, ezt az anyagot valahogy egy kicsit korainak érzem. Az első egy két számnál még nincsen gond, és a lemez hátralévő részén is van néhol egy-két emlékezetesebb pillanat, de nem sok maradt meg bennem még többszöri hallgatás után sem. Kicsit olyan érzésem van, mintha ide azok a tételek kerültek volna fel, amik a Malevolence-ről lemaradtak. Pedig talán ezekben a nótákban – a lehetőségekhez mérten persze – még az eddigieknél is több hatás érvényesül. Pluszpont ezen kívül azonban nem sok van. A hangzás nagyon jó, de ez talán elvárható ilyen szinten. Amúgy Andreas Magnusson keze munkáját dicséri, aki a Despised Iconnal és a TBDM-rel is dolgozott.

Az Artery Recordingsnak tehát az idei évben a második helyzetet sem sikerült belőnie (bár ez legkevésbé az ő hibájuk), az I Declare War pedig tett egy lépést a süllyesztő irányába. Talán nem ártana egy picit lassítani a tempón, és jobban átgondolni, hogy tényleg vannak-e olyan erősek a dalok, hogy felkerüljenek a lemezre. Majd legközelebb. Most van egy csorba, amit ki kell köszörülni, a borító „üdítő” jellegéről nem is beszélve. Na meg nem ártana ezek után beszerezni az új Pathologyt is, mert azért Jonathan Huber az mégiscsak Jonathan Huber.

4/10