Hexvessel – No Holier Temple

Persze badarság lenne azt állítani, hogy Dawnbearer nem lett volna egy hatásos album: a különbség inkább csak abban van, hogy a Hexvessel bemutatkozó nagylemeze sokkal több hangulatot, érzést és zenei hatást kívánt elegyíteni. Ennek köszönhetően a végeredmény változatossága valahol épp az arculat által sugallt hangulat megteremtésében ütött vissza, hiszen a ceremóniákra hajazó, jó értelemben vett teátrális pesti fellépés sem ebből táplálkozott. Ugyanez igaz a No Holier Temple tizenegy dalára is, amelyet már egy jóval egységesebb, koncentráltabb aura leng körül, melynek legfontosabb szervezőereje a csend. Az a csend, amely egyszerre biztosít érintetlen tisztaságot és hipnotikus figyelemirányítást a lemez dalainak, és az, amit a hetvenes évek pszichedelikus rockzenéje és az ősdoom markáns ereje képes csak kibillenteni teljes uralmából. Ez azonban csak egyfajta lágy vibrálást ad az alapvetően folklórban fogant daloknak: az albumon csak a majdnem tizenegy perces His Portal Tomb merészkedik távolabb a megteremtett kisugárzás határaiból, amit az a málhán ismétlődő riff felerősödése eredményez, mely már tavaly is előkerült a Szabad az Á…-ban adott koncerten. Viszont ha ettől elvonatkoztatunk, a kiadó által megjelölt hatások (tehát az Amon Düül II, a Van Der Graaf Generator, valamint az Ultimate Spinach, akiktől egy feldolgozás zárja a lemezt) szinte teljesen lefedik a No Holier Temple hetvenes éveket megidéző merengését. És lehet azzal dobálózni, hogy mostanság különösen divatos ennyire visszanyúlni a gyökerekhez, valójában a Hexvessel már a széles értelemben vett hullám előtt belevetette magát ebbe a közegbe, még ha igazán csak most is tud benne kiteljesedni. Hiszen ami az újkori Opeth-nek már izzadtságszagú, a labilis felállású Pain of Salvationnek pedig kimondatlan modellkövetés, az jelen esetben épp a természetközpontú megközelítés jóvoltából hiteles, felszabadító erejű és utolsó hangig kikapcsoló. Ha durván leegyszerűsítenénk, ma így szólna a finneknél a helyi Vágtázó Halottkémek a harmadik nagylemezén, és ezért is örömteli, hogy Kvosték idén is megmutathatják magukat egy itthoni fesztiválon, hiszen a Fekete Zaj számukra tökéletes helyszín lesz ahhoz, hogy immár élőben és felvételen egyaránt kiforrva vezethessék be a koncertlátogatókat abba az egyszerre sejtelmes és sötét világba, amely mindeközben semmit sem veszít saját természetességéből, hagyományából és hatásából. És ha úgy is tűnhet majd első hallgatásra, hogy a No Holier Temple-ön kevesebb minden történik, mint elődjén, a csendesség okozta változást épp a gazdag hangszerelés tompítja, hiszen a játékidő alatt az északi folklór szinte minden számottevő hangszere megszólal, tökéletes összhangban az aláfestő orgonákkal és a jazzes rézfúvósokkal. Így hát akinek a Ghostban túl sok a metál, a Graveyardban túl sok az ősrock, az Ancient VVisdomban pedig túl sok a tábortűzi akusztikus pengetés, annak maradéktalan élményt fog nyújtani a Hexvessel második lemeze, amely saját műfaji keretein túlmutatva is az idei év egyik legértékesebb, legőszintébb és legorganikusabb kiadványa.

9/10

httpvh://www.youtube.com/watch?v=Q6ZO8VXUFCo