Heights – Dead Ends

A hertfordshire-i Heights 2009-ben állt össze, és még abban az évben összeraktak egy EP-t: a The Land, The Ocean, The Distance egy érzelmes, súlyos, becsületesen összerakott és jól megszólaló anyag, különösebb izgalom nélkül. A metálos-hardcore-os elemek ismerősek pl. Twelve Tribes lemezekről, a lassú, billentyűvel megtámasztott, magas ívvel dallamos részekről néha a The Devil Wears Prada neve is beugorhat, bár azért már itt is sokkal inkább a poszt-rock világra emlékeztettek, mint a metalcore hullám innenső végét képviselő zenekarok dolgaira. Ezt a keveréket definiálták saját maguk számára Garden City grooves-nak, ami szerencsére nem terjedt el, mint műfaji elnevezés. Minden esetre otthon igen jó fogadtatásra talált, rengeteg koncert követte az EP-t a szigetországon belül és Európában egyaránt, tavaly ősszel a Flood vs Hurricane turnéval Budapestre is eljöttek (utána januárban majdnem megint), végül pedig a Mediaskare (pl. As Blood Runs Black, The Ghost Inside, It Prevails, stb.) igazolta le őket, a nagylemez már rajtuk keresztül került a polcokra.

Nem tudom, hogy ehhez mennyi köze volt a kiadónak és a körülöttük lévő apparátusnak, de a Dead Endsen nyoma sincs annak az ügyetlenségnek, ami a debüt EP sorsát nálam megpecsételte. A számokból igazán kevés kivételtől eltekintve hiányzik a sallang, nagyon kiegyensúlyozott a lemez és szerencsére maradéktalanul sikerült kigyomlálni az EP-n igen szerencsétlen dallamos énekes próbálkozásokat. Az „alapokat”, ezt a Garden City grooves koncepciót is sikerült feljavítani, a metál- és régebbi iskolás hardcore elemek is sokkal pontosabban és természetesnek hatóan illeszkednek egymás- és a helyenként ugyan kigiccsesedő, de mindig a jó ízlés határain belül maradó érzelmes, atmoszférikus elemek mellé. Egy-egy melléfogást leszámítva (pl. breakdown az Oceans végén) minden tétel nagyon okosan van összerakva, a kevés riff, amit Tom Green és Dean Richardson beleépít nem bonyolult, nem is formabontóan újszerű, de mindig nagyon a helyükön vannak, addig és úgy szólnak, ahogyan kell nekik, Thomas Debaere hangja pedig nem inog meg a nem épp 37 perc alatt. És bár jogosan tartanál attól, hogy ez így ebben a formában nem kéne működjön, nem leszel elégedetlen a lemez végén. Ahogyan egy-egy dallamív a lemezen, úgy az is közhelyes, hogy az EP-ről kidobtak mindent, ami rossz volt, ami pedig jó volt, azt tovább csiszolták, de ahogyan azok a dallamívek is, úgy ez a kijelentés is vállalhatónak és működőképesnek érződik a Dead Ends esetében.

A slusszpoén a lemez és úgy en bloc a Heights esetében (kivéve az Eye For An Eye katasztrofális klipjét) az, hogy az albumot hallva leginkább a kiforrott/megérett/felnőtt jelzők ugranak be. Nagyon jó a hangzás, jó számokkal van tele, még a körítés is jó, egy relatíve nagy underground kiadónál jött ki, Jonathan Vigil a The Ghost Inside-ból vendégeskedik (The Lost And Alone) stb. És ha figyelembe veszed azt, hogy ez a zenekar 2009-ben alakult gyakorlatilag tizenévesekből, akkor ez már kicsit ijesztővé is válik. Ha valaki, akkor a Heights egyértelműen megérdemli a figyelmet, amit kap, és anélkül, hogy bármit is el szeretnék vitatni tőlük, kíváncsi vagyok, hogy vajon milyen következményei lesznek annak, hogy gyakorlatilag csettintésre ott találja magát egy zenekar pl. a Download fesztiválon, a Kerrang magazinban és egyetlen EPvel a zsebében már Európa legtöbb nagyvárosát megjárta. Igazán remélem, hogy semmi rossz, és, hogy sikerül tartani a fejlődésnek ezt az ütemét a következő, jövőre ígért lemezen is.

Pontszám: 8.5/10