Hazai Hétvége: Libido Wins & Hanoi – Split

A három-három dalt tartalmazó kiadvány nemcsak műfaji szempontból izgalmas, hanem azért is, mert az alig negyedórás felvétel tükrében mindkét zenekar a belső fejlődés hathatós jeleit mutatja. A Libido Wins második nagylemeze, a 2010-ben megjelent, mindmáig ingyen letölthető The Outcasts of Outcasts kisebb túlzással egyfajta kelet-európai ‘Somewhere at the Bottomként is felfogható, hiszen a post-hardcore-t, indie-t, punkot, hardcore-t és screamót elegyítő kiadvány kétségkívül egy saját, markáns hangját hallató zenekart tükrözött, amely a meglévő hagyományok elegyítéséből képes volt valami újat kreálni. Az albumot átjáró keserédes hangvétel az itt hallható szerzeményeket is meghatározza, még ha a Libido Wins át is élte belső letisztulását, melynek eredményeképp egy ízig-vérig screamo formációval van dolgunk. Ilyen értelemben pedig az itt hallható dalok a legjobbkor voltak a legjobb helyen, ugyanis a tavalyi évet meghatározó szobazeneláz (tudjátok, az indexpunk) épp annyira vetette ki a hálóját a srácokra, amennyire annak csak a pozitívumaival érdemes számolni. Elvégre ha a himnuszértékű ’Stendhal Syndrome-ban kicsit sok is a Piresian Beach-ként ismert Zsófi mélyen búgó orgánuma, az átkötőként felfogható ’Endless Cycle-ben éppen az a pszichedelikus érzékenység jelenik meg a zongorajátékban és a kísérő zajokban, ami ebből az alapvetően európai felfogású screamóból is a legtöbbet hozza ki a hatásfokozásban. A váltással összhangban a hangzás is kellőképp igénytelen, és az ebből sugárzó természetesség mutatja azt a leszaromságot, ami a mai napig az egyik legnagyobb gyengéje a Libidónak, ugyanis ez a felvett póz – ami alkalmasint a koncertekre is rányomja a bélyegét – csak hátráltatta az azóta elcsendesedett zenekart az előrelépésben, miközben az itt hallható három dal messze a formáció legjobb hét és fél percét jelenti. Így hát valahol jó is, hogy ezzel ért véget a történetük, és mellette mégis maradt valami hiányérzet.

Két évvel ezelőtt a Néma falak, üres fejek képében egy bizalomgerjesztő bemutatkozással rukkolt elő a debreceni Hanoi: ami ott gyengeségnek tűnt, az egyedül a dalszövegek felépítése volt, mert zeneileg már akkor is egy robbanékony hardcore/punk bombaszttal volt dolgunk. Az ottani gyengeségeknek azonban nyomát sem lelni az itt hallható három dalban, hiszen az azóta megklipesített, valamint a mi válogatáslemezünkre is felfért Ennyi maradt már eleve ars poeticaként dobja fel a labdát azzal kapcsolatban, hogy a hardcore-nak miről kéne szólnia, és ehhez képest mivel találkozhatunk a valóságban. A dal kétség kívül az utóbbi évek egyik leginkább átélhető kinyilatkoztatása, és nem is véletlen, hogy a Hanoi-bulikon az egyik legnagyobb megőrülés is erre történik. A Hazafelé kegyetlen gyorsulása méltán fémjelzi, hogy a srácok képben vannak a hardcore/punk történelmének erőszakos oldalával is, a Nyíl utca NYHC-hatású főtémája pedig csuklóból a Hanoi legkirályabb riffje. Az alig hat és fél perces oldal hangzása éppúgy önmagáért beszél, mint a teljesítménye, így pedig kétség sem férhet ahhoz, hogy a már két Európa-turnét jegyző banda, amely lényegében a keleti országrész legnagyobb közösségszervező ereje is a This Is Bihar-koncertsorozattal, lassan készen állna arra, hogy egy nagylemezzel jelentkezzen. Mert az aztán tényleg felforgathatna mindent.