Hazai Hét: Shell Beach - This Is Desolation

Tehetséges zenészek, igényességre való törekvés, ritkán hallott hatások és egy jó énekhang: lehet, hogy soknak tűnik, lehet, hogy kevésnek, de nagyjából ennyi kell ahhoz, hogy egy valóban kiemelkedő anyag megszülessen (persze vannak más receptek is). 2007-ben ezek mind adottak voltak a Shell Beach első lemeze kapcsán, az Acronycal pedig egy itthon valóban különleges anyag lett, még akkor is, ha bőven maradt tere fejlődésre a budapesti csapatnak. Öt évet kellett várni a folytatásra, az eltelt idő pedig azt a nem kis lehetőséget hordozta magában, hogy végbemehetett az a dalírói fejlődés, mely be tudja váltani az Acronycal által ígérteket.

A This Is Desolation pedig egy olyan album lett, amilyenre mindennél jobban szüksége volt már a hazai színtérnek, ennek pedig egyáltalán nem az az oka, hogy ez egy remek lemez. Nagyon jó kiadványok szerencsére évről évre jelennek meg itthon, amelyre a “Hazai Hét(vége)” cikkek is remek példákat szolgáltatnak, viszont úgy általában elmondható, hogy hiába van meg a minőség és az átütő dalok, a kritikusok mániája, a különlegesség szinte mindig hiányzik. Így aztán a This Is Desolation sikere minimum két területen érvényesül: az egyik, és a hallgatói szempontból fontosabb eredmény az, hogy a lemez kiváló dalokkal van tele, Totik Zoltán hangja hatalmas fejlődésen ment át (ami azért nagy szó, mert már a kilenc(!) évvel ezelőtti, kultikus Velvet Stab EP-en is nagyon jó volt), és legyen szó akár lassabb, akár súlyosabb dalokról, minden dallam megragad, minden váltás tökéletesen sül el, és minden perc vibrál az ötletektől (tessék figyelni a gitárokat). Egészen nyugodtan kijelenthető, hogy ekkora slágerlemez nem született az Idoru 2007-es sikerlemeze, a Monologue óta, de ez még azt is felülmúlja az emlékezetes dalok számát illetően, hiszen még a számlista második fele is méregerős lett, ráadásul nem merülnek ki a kreatív tekervények sem (pl. a Sit Down, Navigatorban felbukkanó szaxofonbetét, vagy az, hogy a záró Ghost Node a legagresszívebb tétel). A lemez egészét tekintve pedig képbe kerül a korong másik sikere, ami sokféleképpen lecsapódhat: a minimum annyi, hogy egyszerűen csak feltűnik, hogy mennyire nincs hasonló dallamvilágú album még a külföldi mezőnyben sem, és hogy a dalokat hallgatva itthon hatásként ritkán megjelölt zenekarnevek jutnak az ember eszébe (Glassjaw, Deftones, korai Lostprophets, stb.). Persze ennél mehetünk messzebbre is: kijelenthetjük, hogy ez az új évezred legnyugatképesebb magyar kiadványa, A Magyar Poszt-Hardcore Lemez, egy külföldön is hiánypótló album (különösen a Lower Definition feloszlása után, Matt Geise énekel is a lemezen), és annak a bizonyítéka, hogy nem csak jót, de különlegeset is képes alkotni ez a színtér. Mindegyik igaz.

Van az a gondolat, hogy „próbálj olyan ember lenni, mint amilyennek a kutyád gondol”. Ugyanennek a zenére és zeneiparra átültetett változata valahogy úgy szól, hogy legyél olyan jó, mint amilyennek a menedzsered, a kiadód, vagy a promóanyagod mond. Mivel ez a Shell Beach-nek maradéktalanul sikerült, így frappáns zárás helyett az őket terelgető Jakab Zoltán nekünk adott interjújából idéznék végszót, mely korábban elfogult túlzásnak tűnhetett, de ma már az örvendetes eredményt summázza: „a lemez (a This Is Desolation – szerk.) pedig az egyik legjobb, ami a magyar zenében történhetett”.

9/10