2013. január 31.
Tracklist:
01. Put It To the Torch
02. Honor Never Dies
03. Own Your World
04. The Language
05. Before The Fight Ends You
06. Indivisible
07. Dead Man Breathing
08. The Divinity Of Purpose
09. Nothing Scars Me
10. Bitter Truth
11. Boundless (Time To Murder It)
12. Idolized And Vilified
Műfaj: hardcore, metal
Támpont: Agnostic Front, Sick Of It All
Hossz: 37:04
Megjelenés: 2013. január 29.
Kiadó: Razor & Tie / Nuclear Blast
Webcím: Ugrás a weboldalra
A Hatebreed is azon zenekarok sorát gyarapítja, amelyik már lerakott pár alapműnek számító lemezt az asztalra, aminek következtében már lényegében bármit is csinálhatnak, egyrészt arra mindenképpen lesz igény, másfelől pedig hogy ha radikálisan nem térnek el az alap formulától, arra még alsóhangon is nyugodt szívvel lehet azt mondani látatlanba, hogy jó lesz. Hogy miben is rejlik a Hatebreed titka? A zenei alapnak ott van a punk, a hardcore és a metal olyan jó érzékű keveréke, amire épeszű ember nem mondhat nemet, viszont amitől igazán ellenállhatatlanná válik a muzsika egésze az a himnikus, és állandó jelleggel pozitív energiákat felszabadító szövegek, amiket Jamey Jasta személyisége tesz teljessé. Természetesen a változás szele őket is megérintette, és főleg Jamey egyéb szárnypróbálgatásainak hatására (pl.: Kingdom of Sorrow) egyfajta dallamosodás, illetve tovább metálosodás jellemezte a legutóbbi kiadványt. Ezúttal viszont elég egyértelműen kijelölte az útvonalat a frontember, amikor előzetesen a következőképpen jellemezte a friss szerzeményeket: All Pit, No Shit.
Ennek megfelelően indul útjára a The Divinity of Purpose a klippes Put it To the Torch képében, ami a maga alig több mint két percével, mint egy gyorsvonat száguld keresztül a hallgatón a ’breed legjobb hagyományait előtérbe helyezve. Az Honor Never Dies pedig inkább a himnikusabb, együtt kántálós vonalat erősíti egy azonnal ragadó központi gondolatsorral megkoronázva a dalt. „Sometimes standing for what you believe Means standing alone” Még mielőtt azt hinnénk, hogy ezt nem lehet fokozni, minden kételyt eloszlat az Own your World és a „Who’s got more heart than You? NO ONE” kórusa, a lelkesítő / mozgalmi jelleg pedig a refrénben kerül végérvényesen kibontásra. Igen erős kezdése ez a lemeznek, és minden bizonnyal elégedetten csettintenek azok a rajongók is, akik egy nyersebb, szeletelősebb kollekcióra vágytak a lemezt elindítva. Erre jó példa a The Language is, amire egész biztosan hatalmas circle pitek fognak kialakulni a koncerteken. Egy másik potenciális konertfavorit a Before The Fight Ends You is, ami inkább a pumpálásra és az ugrálásra helyezi a hangsúlyt a Supremacy időszakot megidézve.
Féltávon túl viszont mintha egy picit veszítene az érdekességi faktorából a lemez, és míg a punk/hc vonalat erősítő Indivisible egy abszolút telitalálat, addig a későbbiekben már nehezebben lehetne kimagasló, markáns pillanatokról beszélni. Még a Nothing Scars Me az, ami olyan szinten jól működik, hogy már lényegében első hallásra együtt tudja üvölteni a sorokat a hallgató. Márpedig ez az, amitől a Hatebreed igazán szerethető, és ha megnézzük a korábbi albumokat, ott az elsőtől az utolsó számig végig olyan dalok sorakoznak, amik a mai napig iszonyatosan ütnek, míg a szövegeket még álmából felköltve is egyből kántálni tudja szinte bárki. Persze ahogy arra már a bevezetőben is utaltam, nehéz ebben a műfajban már iszonyatosan újító dolgokat csinálni, és nem is feltétlenül van rá szükség, csupán a már meglévő fegyvertárat kell úgy alkalmazni, a paneleket úgy variálni, hogy abból mégis egy izgalmas összeállítás szülessen. Ez többnyire itt is sikerült, valamint az is borítékolható, hogy élőben is működni fognak ezek a számok, azzal viszont nehezen lehetne vitába szállni, hogy továbbra is a diszkográfia első felében helyet foglaló művek jelentik a Hatebreed legkiemelkedőbb alkotásait.
7/10
