Graveyard – Hisingen Blues

Holott a zenekar egyáltalán nem új arc a színtéren, sőt: elődjének, a Norrskennek feloszlása adta a világnak azt a Witchcraftot is, amely ismét divatba hozta a hetvenes évek doom felé kacsintó, ám még kellőképp a bluesra épülő (okkult) örömzenei attitűdjét, és a Graveyarddal szemben is csak annyi a különbség, hogy jelen esetben a Nuclear Blast üdvöskéje jobban ragaszkodik tulajdon gyökereihez, nevezetesen a bevezetőben említett Led Zeppelinhez és a Creamhez. Mindazonáltal mégis felmerül a kérdés: mi az oka annak, hogy a zenekart a nemzetközi sajtó a Kvelertakhoz hasonlóan egy emberként emelte piedesztálra, és mégis mivel több a Graveyard bármelyik olyan bandánál, amelyik az utóbbi négy évben is hasonló kísérletbe fogott? A válasz egyszerű: a széles értelemben vett nemzetközi lapjárás egyáltalán nem követte behatóan a műfaj újbóli térhódítását (így a Jex Thoth és a Blood Ceremony is inkább csak egzotikum maradt a műfaji körforgásban, mintsem méltán megbecsült és kiemelt banda), és a Nuclear Blast ezt ügyesen is ragadta meg, hiszen kvázi-újdonságként mutatja be egy eleve reménységként kezelt banda valós kiforrását. Ezt pedig azért fontos kihangsúlyozni, mert a Hisingen Blues dalaiban a 2008-as bemutatkozással szemben már nincs meg az a túlzottan is érzékelhető bizonyításvágy, ami kissé háttérbe szorította a hangulat előretörését – márpedig ez a végtelenül szabad, kicsit sátáni, ám teljes mértékben szerethető és organikus letisztultság megköveteli azt a lazaságot, amihez csak most került igazán közel a Graveyard legénysége. Ennek tükrében pedig a zenekar 2011-es felfutásának három összetevője van:

1. Információhiány. A metal és a rockzene látszólag olajozottan működő szaksajtója nem feltétlenül nyitottságáról, mind inkább már meglévő kapcsolatainak és preferált hangzásainak véglegekig erőltetett boncolgatásáról híres, így talán nem is lepődünk meg azon, hogy a metalcore-hullám megfejtése, a nu-metal hullám végső degradálása, valamint a thrash metal újbóli feléledése (és a régi klasszikusok másodszori megtalálása) mellett valahogy nem igazán maradt energiája és motiváltsága egyik fontosabb magazinnak sem ahhoz, hogy kellően mélyre ásson némi autentikus, és nem titkoltan tudatmódosítóktól kapott mosolygásért. Ezen segít most a Nuclear Blast, pontosabban a jól bevált recepthez nyúl: a csecsemőnek minden vicc új, így sejthető, hogy a Graveyard sikerén felbuzdulva az elmúlt négy-öt év maradandó alkotásai csak most kerülnek majd be igazán a köztudatba, feltéve, ha sikerül ennek divatot teremteni.
2. Terence Fisher és a Hammer Horror. A hetvenes évek szexen és drogokon túli jellemzésén túl mindenképp fontos említést tenni a brit Hammer Film Productions tevékenységéről, amely újjáalakulását követően ismét divatba hozta a horror klasszikus archetípusait, és azoknak nem csupán többszöri folytatásokat és újraértelmezéseket gyártott, hanem alkalmasint az akkori jelenbe is helyezte őket: ennek legmerészebb formája talán a Dracula AD 1972 volt, mindenesetre a földöntúli gonosz és az okkult is visszatérő eleme volt a moziknak, amiben Terence Fisher rendező egyes filmjei (főképp a The Devil Rides Out) oroszlánszerepet vállaltak az egyéb tematikus kezdeményezések mellett. Egy biztos: a hetvenes évek a Sátán nélkül sem létezett volna, és ennek manapság külön divatja van, ahogy a Hammer-filmek is reneszánszukat élik az újbóli aktivitás, valamint a régi poszterek pólón történő értékesítése miatt.
3. H. P. Lovecraft. Talán mindhárom közül az ő hatása a legnyilvánvalóbb, hiszen saját írói világával, sötét hangulatával és újraértelmezett teremtéstörténetével a mai napig az egyik legnépszerűbb szerzőként kell kezelnünk, még ha kissé túlértékelt is a munkássága. A Cthulhu és az ismeretlen dimenziók lehetősége gyakorlatilag teljes egészében beleivódott a kultúránkba, a Necronomicont néhány elvakult olvasója még mindig igaznak és hitelesnek véli, és ennek a borongós-romantikus aurának valahol a filmre vitel biztosított nem csupán újbóli feléledést, hanem időtlen uralmat, gondolva itt a The Call of Cthulhu 2005-ös expresszionista némafilmjére, vagy épp a szintén hetvenes években rögzített, és ilyenformán meghatározónak tekinthető The Dunwitch Horrorra. Így hát mind vizuálisan, mind szövegszinten kiemelten fontossá vált az a megragadhatatlan gonosz, amit ő is egész életében követni próbált.

Ezek pedig kellő szerephez is jutnak a banda imidzsében, legyen szó dalszövegekről vagy vizuális külcsínről egyaránt. És épp ez a Graveyard legnagyobb fegyverténye is: eszközhasználata teljesen kiforrt, és mivel minden zenei és tartalmi elem a helyén van, így az egyes dalok hangulata is felül tud kerekedni a nyilvános hagyományápolás szintjén, aminek köszönhetően egy maximálisan élvezhető, szerethető produktumot kap az érdeklődő hallgatóság. Több pedig nem is feltétlenül van ebben a közegben, hiszen minden egyes megidézett hangulat és gitártéma (legyen szó az aláfestő csörgődobról vagy az alkalmi orgonás betétektől, esetleg a pszichedelikus betétekről és a bluesos kiállásokról), na meg a tagok kinézete alapján azt is gondolhatnánk, hogy egy negyven évig lappangó, kiadatlan felvétellel van dolgunk. Az egyetlen felismerhetőséget talán a hangzás adja, amely ugyan kellően letisztult és bájosan tompított ahhoz, hogy a korban való illeszkedés itt is megjelenjen, ám mégis túl erősen szól minden ahhoz, hogy tisztában legyünk a Hisingen Blues datálásával. Ez azonban tényleg csak sokadlagos paraméter, mert a zene a Graveyard fennállása során először tényleg magáról a zenéről, annak kortalan tükröződéséről és hiánytalan felelevenítéséről szól, így feloldódott a bemutatkozó nagylemez adta látens határozatlanság, és ez valóban az év egyik legtermészetesebb, legőszintébb lemezét eredményezte.

Dalokat kiemelni lényegében felesleges is, hiszen a maradéktalanul bekebelező hangulat szerencsére önmagát adja első hangtól az utolsóig, és ennek tükrében abban is biztosak lehetünk, hogy az idősebbek épp annyi örömüket lelik majd ebben a tudatosan retrospektív, sokszínű ám mégis egységes zenei közegben, mint azok a fiatalabb hallgatók, akik számára ez még újdonságként hat. Mert a nyári kánikulában is van élet a pop-punkon túl, így ha szeretnél borzas szakállat növeszteni, és szerelemre lobbanni minden ezen világon túli, és ebben való élőlénnyel egy szeánsz keretein belül, a Graveyard új lemeze megadja majd ehhez az alaphangulatot.

7,5/10.