Gojira – L’Enfant Sauvage

Nagy várakozás előzte ezt a lemezt, és nem csak azért, mert közvetlen elődje négy évvel ezelőtt jött ki, hanem azért is, mert a Gojira napjaink legizgalmasabb extrém metal zenekarává nőtte ki magát. Ugyan az undergound színtéren már a korai albumok is egészen szép fogadtatásra találtak, de igazán csak a 2005-ös From Mars to Siriusnál jelentek meg az örömittas, magasztaló kritikák, amelyek nem egyszer a Mastodonnal egy lapon említették a francia négyest. A ‘Way of All Flesh mondhatni, egy újabb logikus lépés volt saját egyéniségük megtalálásában. Persze már itt is találkozhattunk olyan véleményekkel, miszerint „azér’ a Sirius volt az igazi”, de a többség nehezen tudna igazságot tenni a két remekmű között. A L’Enfant Sauvage-t (A vad gyermek) is elég valószínű, hogy mindenki a korábbi lemezek fényében fogja megítélni, de hát így jár az, aki ilyen magasra képes feltenni azt a bizonyos lécet.

Thinking man’s metal, vagyis a gondolkodó ember metal zenéje. Ezt a bélyeget tudomásom szerint a ’80-as években sütötték rá a korszak egyik legizgalmasabb heavy metal formációjára, vagyis a Queensrÿche-ra, akik akkoriban elsők közt szakadtak el a műfaj – akkoriban még – kötelező macho man/fantasy kliséitől. Aztán időről-időre újra feldobták ezt a számomra igencsak kétélű kifejezést; legutóbb például az Isis és a Mastodon kapcsán találkoztam vele. Akármennyire is nem szívlelem, most én is előhozom, de még csak véletlenül sem azért, hogy ezáltal a többi metal bandát degradáljam. Szimplán úgy gondolom, hogy valahol párhuzamot lehet vonni egy korábban létezett zenekar, illetve egy zenész munkássága, és a Gojira közt. Ez az ember valóban óriási lépéseket tett az irányba, hogy egyszer egy extrém, konkrétabban egy death metal banda is megkaphassa ezt a jelzőt. Természetesen Chuck Schuldinerről és a Deathről beszélek, illetve a Human és az Individual Thought Patterns lemezeket akartam felhozni példának, mint a valóban előremutató death metal mintapéldányait. Chuck halálával és a Death véget érésével hatalmas űr keletkezett, amelyet teljesen sosem lehet újra betölteni, de szerencsére időről időre mindig akad egy-egy zenekar, akik tesznek azért, hogy az extrém zenei színéren ne csak a lélektelen technikázás, illetve a sebesség fokozása jelentse az előrehaladást. Valahol az Opeth létezése jelentette az utolsó mentsvárat sokaknak, azonban a 10 perc feletti kompozíciókkal, a borongós szövegvilággal és a prog rockos elszállásokkal nem mindenki tudott azonosulni. Nekik szól napjainkban a Gojira, és talán nekik jelenti a Sirius/The Way kettős azt, amit az egy generációval korábbiaknak a Death lemezei. (Mondom mindezt anélkül, hogy a két zenekar munkásságát, jelentőségét próbálnám összevetni, a párhuzam pusztán a szellemiségre vonatkozott.)

Ahhoz kétség nem férhet, hogy ésszel zenélnek a Gojira tagjai, tudatosan építik fel az albumaikat, és ez alól a cikk tárgya sem kivétel. Ismét egy kicsit előreléptek az előző produkcióhoz képest. Hangzásában hasonlóan tömör, masszív a képlet, viszont a death metal gyökerektől némileg távolabb kerültek ezúttal, a Meshuggah hatások pedig mintha jobban kitüremkednének, de a végeredmény így is teljes mértékben sajátos. Talán egy kicsit merészebben játszanak az eltérő hangulatú témákkal: az őrlések közé bátrabban tettek be hangyányit rockosabb, mégis sötét elemeket. Erre a legjobb példa a Gift of Guilt című tétel, amely egy Katatoniára emlékeztető darkos gitártémára épül, de csak hogy a dallamos vázat még hatásosabban törje meg egy eszméletlen kétlábgépes dobtéma, vagy épp egy elnyújtott, futurisztikus riff. Ha már futurisztikus hangokról van szó, a Cynicet idéző effektezett ének is jelen van a Fall című zárótételben. Máshol sötét, filmzenés hatások ütik fel a fejüket: a nyitó Explosia végén található gitártéma akár valamilyen revizionista westernből is származhatna, vagy valami sötét road movie-ból. A Wild Healer című átkötőről meg valamiért mindig a Drive kesernyés, neonfényes világa jut eszembe. Ezek mind új dolgok, amelyek eddig nem szerepeltek a repertoárjukban.

Az összkép rendkívül pozitív: egy folyamatosan előretekintő, kreatív bandát mutat. Egyedül az róható fel a L’Enfant Sauvage rovására, hogy kevésbé egyértelmű és dalcentrikus, mint elődjei, így az első pár hallgatásra szinte csak a címadó és a nyitó marad meg az emberben. Idő kell hozzá, utat kell vágni a tömör, időnként meglehetősen tüskés hangképeken át. Ugyanakkor tipikusan olyan dalcsokor ez, amely minden hallgatás után jobban tetszik, ezt merem állítani. Biztos lesznek olyanok, akik csalódottak, némileg talán én is az vagyok. Ennek azonban nem is annyira az album minőségéhez van köze, hanem ahhoz, hogy míg egy Death a korábban említett mestermunkák után képes volt még egy Symbolicot és egy The Sound of Perseverance-t elkészíteni, mintegy fokozva a fokozhatatlant, addig a Gojira (akárcsak a Mastodon), nem tudta igazán megfejelni az előzőeket, inkább csak takaréklángon építkezik tovább azok szellemében. Persze így is az év egyik legigényesebbje a L’Enfant sauvage, ahogy a Hunter is az volt tavaly, de attól még továbbra is ott van a levegőben, hogy a színtérre ráférne egy Symbolic kaliberű lemez, viszont nem jött még el az az idő, hogy a 2010-es éveknek megszülessen egy ekkora mérföldköve. Pedig ebben a zenekarban ott a potenciál… 8,5/10