Ghost – Opus Eponymous

Ennek pedig a személyek kilétét fedő misztikum ködös romantikáján túl (elvonatkoztatva az énekes lelepleződésétől) értelemszerűen nagy szerepe van magának a zenének is, amit épp olyan egyszerű megfejteni és feloldani, amennyire a hagyománytisztelet és -őrzés keretein belül – amire a Salem’s Lotra reflektáló borító is ékes példa – hiánypótlónak tekinthetjük a Ghost munkásságát. Hiszen a hetvenes-nyolcvanas évek jelen esetben nem csupán megidéződik, hanem annak legnagyobb hatású (és sajnos legkevésbé előtérben levő) hagyatékai úgy keverednek egymással, ahogy arra eddig nem volt példa. A Ghost ugyanis valódi slágereket ír, épp abban a lelkületben – még ha ez ironikusan is hangzik az alábbi közegben –, ahogy a hetvenes évek fordulóján még nem volt pejoratív tartalma ennek a fogalomnak, és ugyanezzel a szellemiséggel a dalszövegek sötétségbe invitáló tónusát (beleértve a kötelező toposzok, bibliai parafrázisok és egyéb kellékek felvonultatását) ördögi, fenyegetően vonzó zenei alapok fogják közre, amelyek a klasszikus rockzene szerelmeseinek maradéktalan örömöt fognak okozni. Ezen elemek váltakozásai pedig egységes karaktert biztosítanak nem csupán az Opus Eponymous egészének, hanem magának a Ghostnak is, hiszen a zenekar a Mercyful Fate idejére (és hangzására) jellemző angol heavy metal új hullámának riffjein túl a Black Sabbath kisugárzását, a Pentagram vészjósló kimértségét, valamint a Blue Öyster Cult orgonával, és úgy általában a billentyűkkel való játékait és hangulatfokozásait örökölte meg. Ehhez persze egy nem akármilyen énekhang is dukál: Tobias énektémái joggal emlékeztetnek mindenkit a legjobb (és ilyen értelemben legsötétebb) King Diamond-lemezek kísértetes, borzongató orgánumára, csupán a hangtartományban, így a dallamívek korlátaiban mutatkozik különbség. És mindezek tükrében a Ghost igazi zsenije épp az alábbi hagyományegyesítésben van, ugyanis a zenekar nem csupán elegyítette a meglévő, mára klasszikussá érett elemeket és karakteri vonásokat, hanem hozzá is tudott tenni ahhoz, ezzel is saját formájára szabva a kétségtelen inspirációkat, és fordítva: saját arculatot nyerve az inspirációk kiforgatásából.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=0PakoE1eBps

Mindehhez pedig következesen társul színpadi teatralitás és monumentális összhatás, hiszen épp ez a tekintélyt (és ami a legfontosabb: távolságot) parancsoló arculat definiálja a zenekar helyét a jelenlegi palettán, és ezzel követeli meg a Ghost által képviselt hagyományokkal szembeni alázatot. Ám ha ettől el is vonatkoztatunk, és tényleg elkönyveljük, hogy egy sötét hangvételű, ám teljes mértékben szerethető és egységes nívójú slágerlemez született, amely üresjáratoktól és rutinnal megelégedő pillanatoktól mentes, még mindig marad egyetlen apró, látszólag kákán is csomót kereső észrevétel, ez pedig a latin nyelv (látszólagos) használata, ugyanis a teljes hagyományőrzés tekintetében a dalszerzők igazán eltérhettek volna a paradigmától. Ennek ilyen tekintetben tényszerű fontossága van: csak hogy közeli példát említsek, a The Omen filmzenéjében az Ave Sataniban Jerry Goldsmith is tudatosan helyezett el helytelen ragozást, mert forráskutatása szerint a középkor végén volt példa arra, hogy a helytelen latintudású embereket felakasztották arra hivatkozva, hogy az Ördög zavarja össze a nyelvüket, ám ez inkább csak kultúrtörténeti adalék, ami lehet, hogy épp oly mítoszteremtő kreálmány, mint a Ghost bemutatkozása. Hiszen a zenekar első nagylemeze kétségkívül az idei (és a tavalyi) év egyik legnagyobb durranása, épp azért, mert azon ritka kivételek egyike, amikor nem kell magyarázni, hogy miért is jó, mert az összhatás adja önmagát. Ezt pedig vétek lenne kevesebb ponttal honorálni, mint 9/10, mert ritkán születik ennyire figyelemfelkeltő, újszerű látásmódot biztosító, ám önnön teljességében hiteles és hagyományőrző dalcsokor, mint az Opus Eponymous.