Foxy Shazam – The Church of Rock and Roll

Sajnos a régi, különlegesebb Foxy’ végleg elveszett, nem lesz  már több eszeveszett megőrülés. Ami van helyette, az az, aminek az előző albumnak kellett volna megérkeznie: ugyanis hiába nem mondható különlegesnek a lemez, egyszerűen süt róla az igényesség, a ráfordított idő. Ez talán az előzőre is igaz lehet, csak itt éppenséggel a dalok is jók, és emellett az emészthetőség is maximális, harmadik hallgatásra már mindenki fogja énekelni az összeset. Szerencsére ez nem jár azzal együtt, hogy le lenne csupaszítva zeneileg az anyag, a hangszerelésre a maximalizmus a legjobb szó. Minden egyes szerzeményt feldobtak nagyon jól elhelyezett díszítésekkel, hatalmas teltséget adva a számoknak, és mindezt úgy, hogy nem érezzük az, hogy valami nem lenne a helyén. Nagyon kiemelkedő ilyen téren Alex Nauth fúvós játéka, igen bölcs döntés volt annak idején fölkapni az utcasarokról. Talán a Last Chance at Love AC/DC gitárja az, ami nagyon nem kéne, valamint a Wasted Feelings ösztrogén áztatta fejhangjainak hiánya is megkönnyítette volna az album értékelését, de vállalhatatlan dalaik mindig is voltak. Ha már Ericről van szó, azért azt hozzá kell tenni, hogy az ő hangja még mindig az, ami nélkül elképzelhetetlen lenne a Foxy Shazam. Stílusa nem változott, prímán hozza a Mercury-féle vokált (és bajuszt), dallamai megkapóak és megjegyezhetők. A csajozós szövegek annyira nem hatnak őszintén úgy, hogy otthon két gyerek és egy asszony vár szomorúan, amíg a férj cigarettaevéssel igyekszik bekerülni a huszonhetesek klubjába, de annyi baj legyen, náluk úgysem az őszinteséget kell keresni. Az igazi probléma ezzel a lemezzel, hogy hiába van meg benne a pajkosság, egyszerűen hiányzik belőle az igazi, pontosabban elfeledett Foxy-féle őrültség és különlegesség. Hiszen hiába dúdolgatjuk el a dalokat, meg táncoljuk körbe a szobánkat, sajnos nem lehet elfelejteni, hogy ez ugyanaz a banda, aki lerakott az asztalra egy Flamingo Triggert, és egy Introducingot. Egyedüli kivétel ez alól a Temple, amely ha nem is éri utol, de legalább felidézi, milyen is az igazi Foxy’.

Lehet ám, hogy ezek a gondolatok csak nekem okoznak egy kis rossz szájízt, mert be kell vallani, hogy tényleg nagyon szórakoztató lemez a Church of Rock and Roll, amely valószínűleg ezentúl rengeteg házibuli, és főzés közbeni konyharuha-léggitározás alapkelléke lesz. Nagykiadóval az oldalukon valószínűleg az ismertség is meglesz, ha már úgyis ez a legnagyobb vágyuk, és bármit megtennének érte. A vége így hét és fél, akit viszont nem érdekel a múlt, az nyugodtan toldja meg még egy féllel.

7.5/10