2012. január 28.
Tracklist:
01. Welcome to the Church of Rock and Roll
02. I Like It
03. Holy Touch
04. Last Chance at Love
05. Forever Together
06. (It's) Too Late Baby
07. I Wanna Be Yours
08. Wasted Feelings
09. The Temple
10. The Streets
11. Freedom
Agyhalott rock and roll egy Freddy Mercury wannabe énekessel. Ezzel a mondattal sikerült nagy hirtelen összefoglalni, amikor néhány napja egyik ismerősöm megkérdezte, mi az a Foxy Shazam. Ennyivel persze lehetetlen elintézni a zenekart. A Cincinnatiben alakult banda 2006-ban kezdte a pályafutását egy végletekig őrült zenei stíluskavalkáddal a Flamingo Trigger szerepében, melyet egy '80-as évektől fűtött könnyedebb, de azért az attitűdöt el nem hagyó album, az Introducing követett. Ezek után rájött Eric Nealy és kis csapata, hogy nagy álmuk, miszerint ők legyenek a világ legismertebb bandája, ily módon nem fog menni, így a két éve megjelenő anyaguk már egy picit más irányt képviselt, és nem is úgy sült el, ahogy ők azt gondolták. Elveszett az, ami a Foxy'-t érdekessé tette, és a dalok slágerességük ellenére is nagyon "rágógumik" lettek. Ez alapján bőven lehetett tartani a következő anyagtól, amely az eredményt nézve nem volt alaptalan, de azért máshogy sült el, mint ahogy azt várni lehetett.
Sajnos a régi, különlegesebb Foxy’ végleg elveszett, nem lesz már több eszeveszett megőrülés. Ami van helyette, az az, aminek az előző albumnak kellett volna megérkeznie: ugyanis hiába nem mondható különlegesnek a lemez, egyszerűen süt róla az igényesség, a ráfordított idő. Ez talán az előzőre is igaz lehet, csak itt éppenséggel a dalok is jók, és emellett az emészthetőség is maximális, harmadik hallgatásra már mindenki fogja énekelni az összeset. Szerencsére ez nem jár azzal együtt, hogy le lenne csupaszítva zeneileg az anyag, a hangszerelésre a maximalizmus a legjobb szó. Minden egyes szerzeményt feldobtak nagyon jól elhelyezett díszítésekkel, hatalmas teltséget adva a számoknak, és mindezt úgy, hogy nem érezzük az, hogy valami nem lenne a helyén. Nagyon kiemelkedő ilyen téren Alex Nauth fúvós játéka, igen bölcs döntés volt annak idején fölkapni az utcasarokról. Talán a Last Chance at Love AC/DC gitárja az, ami nagyon nem kéne, valamint a Wasted Feelings ösztrogén áztatta fejhangjainak hiánya is megkönnyítette volna az album értékelését, de vállalhatatlan dalaik mindig is voltak. Ha már Ericről van szó, azért azt hozzá kell tenni, hogy az ő hangja még mindig az, ami nélkül elképzelhetetlen lenne a Foxy Shazam. Stílusa nem változott, prímán hozza a Mercury-féle vokált (és bajuszt), dallamai megkapóak és megjegyezhetők. A csajozós szövegek annyira nem hatnak őszintén úgy, hogy otthon két gyerek és egy asszony vár szomorúan, amíg a férj cigarettaevéssel igyekszik bekerülni a huszonhetesek klubjába, de annyi baj legyen, náluk úgysem az őszinteséget kell keresni. Az igazi probléma ezzel a lemezzel, hogy hiába van meg benne a pajkosság, egyszerűen hiányzik belőle az igazi, pontosabban elfeledett Foxy-féle őrültség és különlegesség. Hiszen hiába dúdolgatjuk el a dalokat, meg táncoljuk körbe a szobánkat, sajnos nem lehet elfelejteni, hogy ez ugyanaz a banda, aki lerakott az asztalra egy Flamingo Triggert, és egy Introducingot. Egyedüli kivétel ez alól a Temple, amely ha nem is éri utol, de legalább felidézi, milyen is az igazi Foxy’.
Lehet ám, hogy ezek a gondolatok csak nekem okoznak egy kis rossz szájízt, mert be kell vallani, hogy tényleg nagyon szórakoztató lemez a Church of Rock and Roll, amely valószínűleg ezentúl rengeteg házibuli, és főzés közbeni konyharuha-léggitározás alapkelléke lesz. Nagykiadóval az oldalukon valószínűleg az ismertség is meglesz, ha már úgyis ez a legnagyobb vágyuk, és bármit megtennének érte. A vége így hét és fél, akit viszont nem érdekel a múlt, az nyugodtan toldja meg még egy féllel.
7.5/10
