Four Year Strong – In Some Way, Shape or Form

Ugorjunk egy kicsit. 2010 tavasza. Mintha csak válaszként írták volna meg a Set Your Goals számára, a Four Year Strong is szakít klasszikusabb pop-punk hagyományaival, és egy néhol igencsak rock ízű korongot dob össze, illetve ezzel párhuzamosan a szakállak és tetoválások által öltöztetett legények megteremtik a beardcore címkét, ami aztán egy So Many Ways EP-ben csapódik le. Rövidtávon meggyőzi az embert az Enemy of the World, de ahogy haladunk előrefelé a 2010-es esztendőben, úgy szűkül folyamatosan az „emlékezetes slágerek” és a „jó dalok” metszete a lemezen. Ez egészen addig érdekli is a pop-punk rajongóit, amíg elérhető közelségbe nem kerül az A Day to Remember friss anyaga. Van ugye egy blogoszférában terjedő elmélet, mely szerint az ADtR, a FYS és a SYG a pop-punk és a dallamos hardcore találkozásának fundementumát alkotják, és ha a népszerűséget, valamint a más bandákra gyakorolt hatást nézzük, ez egy életképes elgondolás. Az egyetlen probléma 2010 végén a jelen volt, mely nemcsak a szaksajtó kritikusabb tagjai számára kezdett egyre világosabbá válni, hanem a rajongóknak is: a Set Your Goals csalódást okozott, Jeremy-ék dallamérzéke meggyengült, egyedül a Four Year Strong volt az, akiknél az üdvrivalgás elnyomta a slágerek rövid élettartamát számonkérő hangokat. No, itt csatlakozunk 2011 novemberéhez, és a Maylene and the Sons of Disasterhez.

Történt ugyanis nemrég, hogy Dallas-ék egy merész váltás mellett döntöttek, és beáldozták „southern hardcore” hangzásukat egy jóval kifinomultabb, ugyanakkor sokkal kevésbé tahó zeneiségnek, és elkészítették 2011 hard rock lemezét. Mivel ennek az egésznek utólag meg lehetett találni a nyomait a III dalaiban, így talán annyira nem volt váratlan a dolog, de ettől függetlenül még rengetegen kiáltották a webkettő világába, hogy az új album dalaira már nem tudnak traktorral gyorsulni. Talán már az első sor olvasásakor felmerült néhányatokban, hogy az arcszőrzet iránti elkötelezettséget leszámítva mégis mi a manó a közös Alabama és Massachusetts abszolút más zenében utazó fiaiban, de aki már hallotta az In Some Way, Shape or Form dalait, valamint nem lőtte le a IV-t a második dalnál, annak világos az összefüggés: mindkét zenekar ezt az esztendőt választotta arra, hogy eredeti és igen sikeres hangzását egy svédcsavarral a rockzenébe fordítsa át. Innentől már csak az volt a kérdés, hogy a pop-punkból jobban lehet-e alternatív rockra váltani, mint suttyó metalcore-ból? Nos, ha csak e két lemez alapján ítélkezünk, akkor a Cancer Bats-nek jobbak a szorzói egy ilyen váltásnál, mint a Wonder Years-nek, mert amíg a Maylene’ zenei újdonságok híján slágeres dallamokkal tudta feltölteni a dalait, valamint déli hardcore hangzásukat konvertálni tudták blues sallangoktól mentes déli rockzenére, addig a Four Year Strong szőrös úriemberei egy-két potenciális rádiókedvencet leszámítva kudarcot vallottak. Az előzetesen kikerült dalok alapján Foo Year Strongnak gúnyolt zenekar ugyanis ahelyett, hogy nagyjából egyforma arányban vegyítette volna saját magát (és ami fontos: saját színvonalát, lásd 2007) az amerikai rádiórock „nagyjaival”, gyakorlatilag összehozott egy olyan albumot, ami annyira eredeti, mint 2009-es feldolgozáslemezük. Akkoriban meglehetősen gyanús volt, hogy pop-punk zenekarok saját bevallásuk szerint szinte nem is befolyásolták őket, erre pedig a 2010-es lemez egy-két dala még rá is tett egy lapáttal, de az új lemez klisékben fuldokló megoldásai még így is váratlanul érték a Rise or Die Trying ortodox hívőit. Foo Fighters, Nickelback (a lemez producere, David Bendath előzőleg dolgozott a Breaking Benjaminnal és a Papa Roach-csal, valamint az ADtR és a SYG lemezeinél is listázzák nevét), és nyugodtan lehet a Wikipediáról további neveket puskázni az ezredforduló utáni amerikai rockzenéből, de felesleges, mert konkrét bandanevek nélkül is megismerni az Infected, vagy épp a Just Drive paneleit. Néha felbukkan egy-két pop-punk villanás, de reménysugárnak nevezni ezeket teljesen felesleges: önmagukban ezek csak azt jelentik, hogy eredeti műfajukat nem felejtették el, de sajnos a Stuck in the Middle, vagy a Fairweather Fan (ilyen címmel nyilván nem írhattak 100%-os rockdalt) egy-két mozzanata még semmiféle bizonyítékot nem szolgáltat arra, hogy eredeti színvonaluknak se intettek volna búcsút.

Kellemes, vagy épp dúdolható dallamoknak nincs híján a lemez, és még valamennyire egységes is rockértelmezésük, de sajnos ez nem az a szint, amihez hozzászoktunk: tőlük hetekig kitörölhetetlen slágerekre, bármikor újraélvezhető lemezekre van szüksége az embernek, nem pedig belsőfül-folyadékban oldódó, néhol kifejezetten olcsó (Heaven Wasn’t Built to Hold Me) lapokat villantó lemezre. Természetesen messze állnak attól, hogy rossz lemezt adjanak ki, viszont tőlük egy ekkora csalódás tud úgy fájni, mint bármi a Fearless Records-tól, ráadásul egyre inkább úgy tűnik, hogy a Wonder Years-t leszámítva nincs olyan zenekar, akiktől hosszútávon (értsd: legalább három lemezen át) egységes színvonalra számíthatunk a modern pop-punkban.

4/10