For The Fallen Dreams – Back Burner

A felvételeket az A Day To Remember egykori gitárosa, Tom Denney felügyelte, de ennek még nem feltétlenül kellett volna azt jelentenie, hogy egy komplett ADTR wannabe lemez kerekedjen ki a For The Fallen Dreams harmadik albumából. Márpedig ha nagyon szűkszavúan szeretném összegezni a hallottakat, így tudnám a legfrappánsabban jellemezni a dalokat. Sajnos, szinte nagyítóval kell keresni a pozitívumokat, mert a korábbi anyagokhoz képest szövegileg és zeneileg is hiányoznak az emlékezetes, markáns pillanatok. Míg régen jókat el lehetett flesselni még a dobtémákon is, itt igazából már a harmadik, negyedik számnál azt néztem, hogy mennyi van még hátra. A tiszta ének a legtöbb helyen pedig inkább idegesítő, mint fogós. Nem is értem, miért kell ezt ennyire erőltetni. Die hard fanok szerint egyébként a legfőbb ok a minőségbeli hanyatlásra a zenei ész távozása a bandából, hiszen ahogy azt már a bevezetőben is említettem, mára csupán egyetlen tag, Jim Hocking gitáros maradt az eredeti felállásból.

A kezdő Say What You Will refrénje úgy buta ahogy van, jópofa nyári sláger feeling, amiből sajnos csak az izzadságszag maradt meg. A Deep Down Inside ugyanezt a vonalat viszi tovább, újfent erőltetett refrénnel és egy szerencsétlenül lassú tempóval megátkozva. A Complicate The Situation pedig többszöri hallgatás után is megszivat az ajtócsengő-szerű casio szinti hangmintájával. Még csak a negyedik szám (Only Unopened Arms) következik a sorban, de a „B” oldalas A Day To Remember számokból még mindig van a tarsolyban. Ezt bizonyítandó, a megfilmesített The Big Empty se nyújt semmi extrát, cserébe viszont jól jellemzi a dalcím a lemez egészét. A klip maga pedig annyiban marad emlékezetes, hogy Dylan Richter valamilyen okból kifolyólag Oli Sykes hasonmásként köszön vissza ránk.

Pihentetőül érkezik a Bottom Feeders, de mivel nem igazán van mit kipihenni, így inkább kínos unalomba fullad (és akkor az ADTR párhuzamot most inkább nem is részletezem). A The Human Collective-et hozta elsők között nyilvánosságra a banda, ami mondjuk abból a szempontból teljesen érthető, hogy ha nagyon muszáj lenne választanom, akkor talán ezt hoznám ki győztesnek ebből a nem túl veretes dalcsokorból. Mondjuk a szövege azért megér egy ctrl+c / ctrl+v-t:

„You’re alright, you always are.
I’m alright, I always am.
We’re alright…
We always are, we always are, we always are.”

A viszonylag értelmesebb dalok táborát gyarapítja a Let Go is, talán pont a tiszta ének elhagyása miatt, ugyanakkor egyetlen breakdownból áll az egész, ami meg azért így önmagában nem egy nagy fegyvertény.
Lehet, hogy túlzottan szigorúnak tűnök, de nem puszta fikázás volt a célom, egész egyszerűen képtelen vagyok igazi értékeket találni ebben a muzsikában. Pedig az első két lemez elég sokat pörgött nálam, és a mai napig szívesen meg is hallgatom bármelyiket, ahogy azt megtettem most is, az új anyag előtt. Tehát nem érhet az a vád sem, hogy netán pikkelnék a bandára. De egész egyszerűen az a helyzet, hogy – szerencsére – könnyen lehet manapság már mérföldekkel jobb zenekarokat/albumokat találni, az ilyesmi próbálkozások pedig már sajnos semmilyen szinten nem tudnak kizökkenteni az unalomból.

Az utolsó számot követően érdekességképp betettem az új Legendet és szinte megváltás volt végighallgatni. Ez pedig nem túl pozitív a Back Burnerre nézve. Szerintem soha többet nem fogom meghallgatni a lemezt, így ezt hűen tükrözi a pontszám is, amivel a zenekar saját magához képest felmutatott minőségi visszaesését is szeretném értékelni.

3 / 10