Foo Fighters – Wasting Light

Roppant sok időt el lehetne tölteni Grohl vagy épp a Foo Fighters eddigi útjának elemzésével, de azért annyira nem játszott ő sosem olyan sokrétű zenét, hogy hatalmas viták kerekedjenek ki belőle: ő volt a Nirvana dobosa (előtte még volt egy kis hardcore punkos múltja is a Screammel), majd a ’90-es évek közepén megcsinálta a Foo Fighterst, és a velük kiadott hét lemezzel megmutatta, hogy ki is volt a legjobb dalíró Cobain bandájában. Persze amíg a self-titled debütlemeztől eljutott a Wasting Lightig, rengeteg projektben volt érdekelt – a Probot, a Tenacious D, a Killing Joke, a Queens of the Stone Age és legutóbb a Them Crooked Vultures viselte magán Grohl kézjegyét, ez a multiinstrumentalista rocker ugyanis egyrészt nagy haverja mindenkinek, aki jó fej, másrészt hihetetlenül aktív zenész, talán ez volt az, amit megsínylettek az utóbbi Foo Fighters lemezek is, melyeken hiába voltak hatalmas slágerek (Best of You, The Pretender), de albumszinten jócskán elmaradtak a ’90-es évek albumaitól.

Így nem is volt nagyon várólistán a Wasting Light egészen addig, amíg Grohl el nem kezdett infókat csepegtetni, és a mainstream (és underground) rockbandák 99%-ával ellentétben az ő nyilatkozatainak hinni is lehetett: kijelentette, hogy ez végre megint rocklemez lesz, és ennek örömére a garázsában veszik fel. Mivel itt nem egy gimis rockbandáról van szó, akik kiparkolják a fater Cadillacjét, és kezdődhet is a dobozhangzás, így nem kellett félteni őket, hogy Grohl feltehetően méretes garázsában elveszne a karc, viszont ígéretükhöz híven tényleg egy rocklemezt hoztak össze. A Bridge Burning egyből ásszal nyit, „These are my famous last words” – kiáltja Grohl olyan tökös tekerések közt, hogy a Pretender rögtön álmos emlékképnek tűnik. Nyilván nem szabad itt punkos tempókra számítani, de egy dallamközpontú rockzenekarnál igen is jó hallani, hogy nem csak poénból növesztik a hajukat, mégha később a majd ötperces dal vissza is áll a megszokott Foo Fighters sebességre. Az Echoesnak az volt az egyik nagy baja, hogy túl erős volt a felütés, és utána akaratlanul is csalódott az ember, a Rope ezt hivatott kivédeni: egyrészt a lemez egyik legnagyobb slágere, másrészt a harmadik perc végéhez közelítve borul egy kellemeset, csak hogy a dúdolásból fejrázást varázsoljon. No ez az, ami miatt ez a lemez sokkal jobb, mint az előző három-négy: előtérbe helyezik a tökösséget, és így a rádiórockdalok közt nem vész el az ember érdeklődése. Némi klasszikus rock ízt hoz a Dear Rosemary című nóta, de legyen akármilyen jó, a második körben már alig figyelünk rá, hiszen a White Limot várjuk. Ezt dobták ki először az albumról, és milyen jól tették, egy igazi megveszett, tempós rockdal, ami nagyjából leszarja a dallamokat, mert volt már azokból elég – sejtésem szerint Grohlban valahol ott van még egy 80s hardcore kid (pl. februárban az újjáalakult Scream nyitott nekik) is a rocker mögött. A lemez viszont robog tovább prémium-kategóriás FF dalokkal, más kérdés, hogy az album második felének már kicsit rutinmunka szaga van, de ez könnyen megbocsátható az első öt nótának, meg az A Matter of Time-nak, és a záró Walknak köszönhetően.

Dave Grohl megírta végre a rocklemezt, amire az ezredforduló óta várunk, és a Foo Fighters sokkal jobb, mint bármikor volt az utóbbi 11-12 évben: amellett, hogy még mindig bekúszik a fülünkbe, most már harap és üt-vág is, ahogy azt egy negyven fölötti, magát újra és újra felfedező úriembertől várhatjuk. Nagyon amcsi, nagyon rádióanyag, de annyira szerethető, és van annyi kiemelkedő pillanat rajta, hogy a mainstream kategóriában már csak Homme bá’ bandája tudja majd felülmúlni. Dave Grohl – The Man Your Man Could Sound Like.

8/10