Felhasadó érzelmek az év egyik legjobban várt albumán – Gojira-lemezkritika

Azt bátran ki lehet jelenteni, hogy a Gojira az utóbbi idők egyik legdinamikusabban fejlődő európai csapata volt: megfontoltan, lépésről-lépésre haladtak előre, minden nagyobb megmozdulásukkal egy újabb igen jelentős lépcsőfokot értek el. Legutóbbi albumuk, a négy éve megjelent L’Enfant Sauvage az addigi legkimunkáltabb anyaguknak volt tekinthető, esszenciális jellege révén minden megtalálható volt azon a korongon, amiért manapság még mindig érdemes hitet vetni a progresszívnak sokszor csak felszínesen nevezett mezőnybe, ők viszont a bevett formulákat felülírva hazudtolták meg a kétkedőket. A Magmát természetesen hatalmas várakozás előzte meg, és nincs is nehezebb dolga az egyszeri kritikusnak, mint amikor az egyik legnagyobb favoritjáról kéne objektív véleményt formálnia…

A Gojira már a korai albumaival is az egyediségükről tett tanúbizonyságot, noha zenéjük gerincét akkor még inkább a death metal ihlette témák jelentették, amik valószínűleg meg is fognak maradni a továbbiakban is, viszont az élek az idő múlásával lecsiszolódtak. Amivel végképp bekerültek az elit ligába, az a legutóbbi három albumuk volt, főleg a The Way of All Flesh című alkotásuk. Nem sok zenekar képes zsinórban, a maga nemében zseniális anyagokat kihozni, a franciáknak mégis mindig sikerült, így kérdés volt: meddig lehet ezt még fokozni, mennyi ötlet és szenvedély maradt bennük ennyi album után? Előzetesen csupán annyit lehetett tudni, hogy egy minden eddiginél érzelmesebb, személyesebb anyag van készülőben, ugyanis a Duplantier tesók édesanyja az album készítése közben sajnálatos módon elhunyt… A felvételek Joe Duplantier stúdiójában folytak, a Silver Cordban, és természetesen, ahogyan az eddigi lemezek is, ez is lecsavarja a fejedet, etalonnak nevezhető megszólalást sikerült a dalok alá préselni.

Az albumot indító The Shooting Star valóban rendkívül sötéten, borongósan indít, szinte rá sem ismerni a zenekarra. A tiszta ének használata minden eddiginél nagyobb mértékben van jelen, az eddigi színesítő jelleggel szemben ezúttal szinte egyenlő arányban lett elosztva Joe Duplantier velőtrázó üvöltései mellett. Egyrészt furcsa, másrészt nagyon ügyesen kavarták meg az eddig jól bevált képletet. A továbbiakban viszont némileg helyreáll az egyensúly, a klipes Silvera hatalmas dallamokkal operál, ami igazából az egész albumot jellemzi, a Gojira mindig is mestere volt a fejből kitörölhetetlen dallamoknak, valamint az ”egyszerűen technikás” dalszerzési struktúrájuk is minden eddiginél letisztultabb formát öltött, a klasszikus értelemben vett dalszerkezetek előtérbe tétele az új album egyik legnagyobb újítása. Tempók szempontjából határozottan visszavettek, a Magma tényleg egy lassan hömpölygő, fortyogó folyamként írható le, de természetesen, ha kell, még mindig tudják, hogyan kell egy tempót felhevíteni, Mario Duplantier díszítései, és feszes játéka hatalmas részét teszi ki a hangzásuknak. Valami mintha mégis hiányozna… Igen, megint megírtak egy csokorra való olyan dalt, amire a zenekarok 90%-a képtelen lenne, mégis, az album második felére mintha elfogyott volna az újítási szándék varázsa, a „jó ez, de hallottuk már tőlük” gondolat gyakran előbukkanhat, de lehet, csak a velük szemben támasztott elvárások túl nagyok, esetleg további ismerkedés szükséges. Szó se róla, azért minden dalban találni olyan témákat/riffeket, amik egyszerűen párjukat ritkítóak (elég csak a címadót meghallgatni!).

Összességében valahogy mintha most kicsit kusza lenne az összkép, attól függetlenül, hogy a már jól ismert Gojira-jegyek jelen vannak, nem is kis mértékben. Az album erényeit nehéz lenne elvitatni, nem feltétlenül marad el az eddigi munkáiktól, csupán a Magma másképpen hat, másképpen jó, mint az eddigi anyagaik, mégis egy láthatatlan kapocs szépen egybefűzi az életmű többi darabjával. Sokaknak hiányzott zenéjükből a valódi érzelem, és aki szerint eddig túl sterilek, túl gépiesek voltak, az most talán meglelheti a számítását. Az év egyik legjobban várt anyaga volt a Magma, és az év végi toplistán is ott a helye! 8/10