Fear and the Nervous System – Fear and the Nervous System

Hogy miről is van szó? Hát nem éppen arról, hogy az igencsak differenciált zenei közegből érkező tagok miként teremtenek egyensúlyt a sokszínű erőben; jóval inkább egy elme szüleménye a zenekar bemutatkozó lemeze. A centralizált alkotói folyamat mögött James Shaffer, azaz Munky áll, aki már 2008 óta formálgatja a hanganyagot és a felállást, a kiváltó ok pedig az édesapja halála volt. Az anyazenekar „dábszteppelése” okán persze egészen más kontextusba helyeződik az önkifejezés alternatív módját reprezentáló Fear and the Nervous System létrejötte. A jórészt sötét tónusú dalcsokor alapvetően a 2005 utáni Korn zenei közegét (elsősorban az Untitled hangulatának megidézése volt a cél) igyekszik egy kicsit merészebben kifejteni, azaz próbál nagyobb teret engedni a kísérletezésnek, persze csak éppen annyira, hogy még véletlenül se rugaszkodjon túl messzire a megszokott hangzásvilágtól. Mindez a gyakorlatban annyit tesz, hogy jelen korong hallgatása közben megtudhatjuk, hogy milyen lenne a Korn, ha a Queens of the Damned Davis által írt dalait nyakon öntenénk egy (relatíve) nagy adag Nine Inch Nails-szel és csipetnyi A Perfect Circle utánérzéssel, majd hozzácsapnánk egy olyan énekest, aki kínosan ügyel arra, hogy folyamatosan az egykori boncmester koraszülött reinkarnációját lássuk lelki szemeink előtt. Persze durva leegyszerűsítés lenne a produkciót pőre epigonként kezelni, mert egyrészt akad a lemezen a meglévő potenciált igazoló kellemes pillanat, másrészt a kivénhedt diszkó-királylányként strichelő Korn jelenleg nem több önmaga paródiájánál, így pedig a keletkező lyukakat tökéletesen be lehet tömködni a Fear and the Nervous Systemmel.

A rövid introval indító korong már az elején ellövi a puskapora nagy részét, ugyanis ide összpontosították az emlékezetesebb pillanatokat. A Choking Victim tökéletesen érzékelteti, hogy miért lehetne nagyon kedvelhető a projekt muzsikája, de végül miért nem lesz az. Egyrészt a tetszetős billentyűtémákkal színezett megkapó hangulatot remekül teljesíti ki a kórus drámaisága, ugyanakkor a refrén ismételgetésénél leragadó leállások, illetve Steve frusztrált hőbörgése nem keltenek túl fantáziadús benyomást. Az odáig rendben van, hogy kerestek egy Daviséhez hasonló hangot, azonban az idomulásnak is van határa, amikor ugyanis kicsit kibújik a ráadott (?) kényszerzubbonyból, akkor abból olyan dalok is kisülnek, mint a lemez talán legjobbját jelentő No Secrets. Az erős háttérvokállal megtámogatott tétel míves énektémái, illetve ötletes hangszeres megoldásai jelenthetik azt a vonalat, amit esetleg érdemes lehet a jövőben jobban kidomborítani. Ellenpéldaként a Beautiful Side-ot említeném, ami szintén egy fülbemászó tétel lehetne, de a konstans Davis délibáb szem előtt lebegtetése elrontja az önfeledt szórakozást – persze, könnyen lehet, hogy ezen csak én akadtam fenn. Hogy ezzel kapcsolatosan ne csak negatívumot írjak, megemlíteném, hogy a főként az Untouchables környékén hangoztatott filmzenés drámaiság itt sokkal inkább megvalósul, ami egész egyszerűen annak köszönhető, hogy Krolikowski jobb adottságokkal rendelkezik, mint JD.

Habár lehetne másként is, a Fear and the Nervous System jelenleg nem több hiánypótló cikknél, hiszen az indusztriális irányzatot kedvelők számára – érzésem szerint – ez nem elég merész, a légvárat építő Korn jelenlegi ügyködését elnézve viszont éppen kapóra jön a megjelenés. Mindenesetre kíváncsian várom, lesz-e folytatás, és ha megvalósul, akkor milyen irányba lép tovább.

6/10