Falling In Reverse – Fashionably Late

Persze az Epitaph is belehúzott az utóbbi időben a fésületlen, glam-emo hulladékok megjelentetésébe, amit ráadásként olyan kapitális zsákutcákkal tetéztek, mint amilyen például az I Set My Friends On Fire legutóbbi emberiségellenes bűntette is volt. Nyilván mindenhonnan, így innen is van lejjebb (közhely #2), hiszen kijelenthető, hogy labilis frontemberük hiányában a Falling In Reverse tagjai most is a diszperzites vödröt cipelhetnék valami kevésbé vidám helyen, merthogy az fix, hogy normális helyen nem engednék őket hangszerek közelébe. De ne legyünk igazságtalanok, a „zenészek” csupán ízléstelen színpadi kellékül szolgálnak Radke – horribile dictu – alkotói munkájához, akiről első körben azt kell tudni, hogy a főként a myspace-hez köthető salakáramlat hordaléka által épített szarkupac tetején pöffeszkedő Escape The Fate bemutatkozó lemezén még ő vernyogott. A börtönt is megjárt, a barátnőjét előszeretettel rendre utasító Ronnie, aki mindemellett szívesen inzultálja a saját közönségét is, ezúttal igazi ínyencségekkel halmozta el második nagylemezét: a leghuncutabb helyeken felbukkanó breakdownok (általában egy parasztvakító gitárszólót követően), illetve autotune-nal élükre vasalt énektémák mellé becsempészett pár duhajkodó rap-betétet és némi vásári elektronikát is. Ezzel már rögtön a nyitódal, az igencsak puritán címmel felruházott Champion kapcsán szembesülhetünk, ahol azt is megtudhatjuk, hogy ki a legény a gáton. Ezt a témakört egyébként még – ahogy a mellékelt ábra is tanúsítja – további öt nóta boncolgatja többé-kevésbé, így amikor éppen nem modoros önsajnálatot vagy kurvákhoz köthető élettapasztalatokat hallhatunk, akkor egy olyan ember próbál helyretenni minket verbálisan, akinek annyi érzéke van a szofisztikált önkifejezéshez, mint részeg elefántnak az origamihoz (nem véletlen tehát, hogy a szövegmondós szakaszok 75%-a az öntömjénező cserkészindulókban található).

Érdekesség, hogy az első kislemeznek választott Alone-ban a nyaktörésre történő burkolt utalás mellett azt is megtudhatjuk, hogy mindenki, aki utálja őt, az valamilyen véletlen folytán mosogatásból él, továbbá hogy még akkor is marad neki rendszeresen óvadékra, ha negyedóránként elkölti a konyhán dolgozók több mint egyéves jövedelmét. Egyedül azt fedi jótékony homály, hogy miért mutatja fordítva a videoklipben az L betűt… Ezen túl még az olyan gyöngyszemek érdemelnek külön említést, mint a húsbavágóan egyszerű metaforára felépített Game Over 8-bites csintalankodása, amihez képest a Bad Girls Club pajtarepesztő gagyija már-már fülbemászó – pedig az ez után járó veréshez is külön díszkíséret dukálna. Valójában nincs egy olyan dal sem a lemezen, ami valamilyen sarkalatos minőségi kitételt ne sértene meg. A címadó példának okáért egészen fülbemászó pop-rock szösszenet is lehetne, ha nem lenne annyira ostoba szövege, aminek minden egyes soráról ordít a határtalan magabiztosságból fakadó gőg. És akkor még a lemez legretardáltabb öngólját nem is említettük: egy olyan valaki akarja elhitetni velünk, hogy „leszarja, mit gondolunk” (sic!), akinek minden második megnyilvánulása egy lepkefingszaggató, önérzetes kirohanás.

1/10