Ez valóban a legsötétebb óra: Darkest Hour – Godless Prophets & The Migrant Flora

Mindig sok kérdés merül fel, ha egy több mint két évtizede aktív zenekar új nagylemezre készül: vajon van-e még mondanivalójuk, nem fullad-e unalomba a sokadjára eljátszott témák garmadája, nem merült ki vagy fásult be teljesen a banda? Ha valakinek, akkor a Darkest Hournek mindig megvoltak ezekre a kérdésekre válaszai, amik az utóbbi években hol maradéktalanul meggyőzőek voltak (self-titled), hol kevésbé (The Human Romance). Azt mindenesetre leszögezhetjük, hogy az elkötelezettségük, profizmusuk, szenvedélyük és jófejségük mindig kiemelte őket a stílusból.

Amikor már a legtöbben azt hitték, hogy sok kortársához hasonlóan a Darkest Hour is elfáradt, a washingtoni metalcore-alapbanda 2014-ben egy baromi igényes, ám megosztó albummal váratlanul rátért a popmetal ösvényére – a ’14-es anyag meglepő váltása a már sokszor emlegetett Eighteen Visionst idézte, akik a kezdetleges metalcore szárnypróbálgatásokat követően 2002-ben megírták az évtized legszexibb metallemezét. A Darkest Hour self-titled anyaga egyszerre frissítette fel a zenekart, és mutatta meg őket egy új, eddig kevésbé ismert oldalukról, hogy aztán három évvel később úgy térjenek vissza a gyökereikhez, ahogy csak a legnagyobbak tudnak.

Hogy a Godless Prophets & The Migrant Flora című lemezen mire lehet számítani, azt már az első előzetesen kiadott dal, a nyitó Knife in the Safe Room kristálytisztán megmutatta: olyan formában talált vissza a banda az alapjaihoz, hogy az anyag mégsem fullad céltalan nosztalgiázásba, mindemellett az együttes egyik legegységesebb és legsötétebb albumát tették le arra a bizonyos asztalra. John Henry 3 éve megmutatott tiszta énekhangjából ezúttal csak töredékeket hallunk; a frontember ezúttal újra nyers és letaglózó stílusával mutatja meg, hogy miért is ő az egyik legjobb énekes a stíluson belül. A Hidden Hands of a Sadist Nation/Undoing Ruin legszebb korszakába csöppenünk vissza, és újra rájövünk, hogy ez a zenekar agressziót és a dallamosságot sírnivalóan tökéletes érzékkel hozza közös nevezőre. A Carcass / At the Gates / Slayer vonalon egyre sötétebb terepre kerül a zenekar a saját maga által felépített death/thrash-tárnákban, ahol az old és new school összetevők kifogástalan harmóniája kíséri végig a banda kilencedik nagylemezét. Amellett, hogy Kurt Ballou sok más bandához hasonlóan ezúttal a Darkest Hournek is félelmetes erejű hangzást kevert ki, a végére még az is kiderül, hogy mennyire jól tette a zenekar, hogy a 2009-ben kiszállt Kris Norris gitárost is újra bevonták a munkálatokba (Beneath It Sleeps). Fiatalkorunk gitárhősei legszebb korszakukat idézve lobbantják lángra hangszereiket, frissen, erőtől túlcsordulóan, ahogy mindig is szerettük tőlük. Ezúttal nem a fülbemászó slágeresség és a könnyű kapaszkodók jelentik a dalszerzés fő fegyvertényét, mint 3 éve (pedig egy-két helyen azért ezeket is elő lehetett volna újra venni), hanem a mindent elsöprő lendület és a progresszív agresszió. Egészen kivételes dolog, hogy egy zenekar ennyi módon tudja magát újradefiniálni, a legkisebb hibaszázalékkal dolgozva, mindamellett sosem feledve, hogy honnan jöttek.

Nem először bizonyítja be a Darkest Hour, hogy velük folyamatosan számolni kell, és ennyi év elteltével is, még mindig a legerősebb ligában játszanak, ahonnan egyre inkább kopnak ki mellőlük a pályatársak. A 2000-es évek Victory Records-korszakának egyik utolsó állócsillaga újra teljes fényében pompázik, ám az előző anyaghoz képest ezúttal nem a fogósságával, vagy slágerességével emelkedik ki, hanem nyers erejével, kendőzetlen őszinteségével, megveszekedett kegyetlenségével, és mindent elborító sötétségével láncol minket magához, amik miatt egyhamar nem fogunk tőle szabadulni. De nem is akarunk. 9/10

És ha valamilyen csoda folytán valaki még nem hallott volna róla: a hozzánk hazajáró zenekar április 18-án a Barba Negra Trackben, a Parkway Drive és a Stick to Your Guns előtt pusztítja el a színpadot.