Erra – Augment

Azt persze tudjuk, hogy nem mind arany, ami progresszív: hiába kapunk iszonyatosan technikás és összetett lemezt, simán lehet egy arpeggiókkal és tekerésekkel karácsonyfaként teleaggatott, de üres hangmintagyűjtemény a végeredmény. Az Augment végül tartalmas is lett, meg nem is, de alapvetően a hallgathatóságát, mi több, élvezhetőségét a bevezetőben említett álcázómódnak is köszönheti (a The Devil Wears Prada és a blessthefall egész biztos eszünkbe jut majd, miközben befogadjuk). Így ugyanis kénytelenek voltak jobbára megszerkesztett dalokat írni, módjával halmozni a témákat, és a kevesebb több lett: simán bebizonyítják, hogy képesek mindarra technikailag, amire a dalmonstrumokat író bandák, úgy, hogy náluk mindössze egyszer megy hat perc fölé a játékidő. A másik pozitívum, hogy jó helyekről is érkezett bőven inspiráció (a teljesség igénye nélkül: Misery Signals, Born of Osiris, August Burns Red, Periphery, Lower Definition). A zenekar amúgy büszkén vállalja is, hogy hasonlít a kedvenceire, és e gesztus nélkül igazából kínos is lenne, hogy lényegében egyetlen eredeti elképzelést sem hallhatunk a lemezen. Más és más összeállításban ugyan, de az Erra zenéjének elemei rendre visszaköszönnek a pályatársak munkáiban, és az is okot ad egy kiadós homlokráncolásra, hogy az előző, Impulse című korong óta a gitárosok technikai tudásán kívül lényegében semmilyen fejlődés nem hallható. De ne legyünk szőrszálhasogatóak: az Erra ezúttal is pofás téglákból építkezett, a gitárosok brillíroztak, és… és ennyi.

A legnagyobb baj az Augmenttel, hogy hiába képez példaértékű hidat a „népszerű metalcore” és a „jó metalcore” világa között, és hiába agyamenten tehetséges a gitárosduó, minden más téren elvérzik a korong. A lemez túlnyújtott, a vége felé érkező két uncsibb és sablonosabb dalt, a Prometheus-t és a Crimsont például nyugodtan lehagyhatták volna. A tiszta ének a tipikus scenecore betegségben szenved: feltűnően nem találja a saját helyét a hangszeres közegben, ráadásul a kezdődalon kívül szinte sehol nem elég fogósak az énektémák. A dalszövegek helyenként ötletesek és hangulatosak, de annyira jókat akartak írni, hogy gyakran túllőttek a célon (pl: „We constantly collide with the troposphere/We cut straight through like Roman spear”). Ami pedig végképp aláhúzza az „év egyik legjobbja gitárosoknak és hangszermániásoknak” minősítést, az a tény, hogy nincs a lemezen egyetlen igazán kiemelkedő dal sem. Mindez pedig azért szomorú, mert tényleg egy olyan anyagot adtak ki a kezükből, amit még azok is meghallgatnak, akiknek nincs is otthon hangfaluk, csak mélynyomójuk, miközben meglepően okos a témavilág (simán egy szinten van pl. az idei Northlane-nel), és ezt a gitárosmunkát azért jó párszor meg akarjuk majd hallgatni, mielőtt ráunnánk a lemezre. 7/10