2011. március 5.
Tracklist:
01. Children of Cybertron
02. Area 64-66
03. Dogs Get Put Down
04. Demons With Ryu
05. Solar Flare Homicide
06. Eulogy of Giants
07. Bohemian Grove
08. 4 Poisons, 3 Words
09. Cries of Credo
10. Last Words to Rose
11. A Voice From Below
12. Drug Dealer Friend
13. My Name is Thanos
14. Lights Bring Salvation
15. Word of Intulo
Ha be kéne mutatnom az Emmure-t, akkor azt mondanám, hogy ők a metalcore hullám egyik, ha nem a legvitatottabb zenekara. 2007-es, bemutatkozó lemezük ugyanis bár figyelemre méltó alkotás volt, az egy évre rá következő The Respect Issue ötlettelenségével rontott a hírnevükön, hogy aztán a 2009-es Felony keménynek szánt, de teljesen gagyi szövegekkel, illetve immár teljesen breakdown-központú, de még mindíg teljesen ötlettelen zenével még tovább rombolja.
Aztán januárban napvilágot látott a Demons with Ryu című tétel, ami után már bizakodóan vártam a lemezt. Na, nem mintha valami stílusváltás lett volna, de ebben a dalban több a potenciál, mint az egész Felony-ban. Ez a bizalom pedig csak nőtt, amikor a Solar Flare Homicide klipjét bemutatták. Aztán kijött a lemez, és nekem felemás érzéseim vannak.
Azt előre le kell szögeznem, hogy ez az anyag nagyságrendekkel jobb, mint elődje, talán még a Respect Issue-t is veri. A lemez eleje nagyon is szórakoztató, annak ellenére, hogy a régi jól – vagy kevésbé jól – bevált recept alapján dolgoznak (Bár a Solar Flare Homicide-ban relatíve gyorsabb témák, és dubstep effektek is felbukkannak, remixért kiált). És ahogy szépen lassan haladtam előre az albumban, konstatálnom kellett, hogy breakdownhegyek ide vagy oda, ez az album bezony jó. Lenne. Ha vége lenne a Bohemian Grove után, amire viszont ki kell egy kicsit térnem, mint a lemez legjobb dalára. Úgy indul, mint egy Pantera szám, és a dallamos ereszkedő-emelkedő témánál a szőr felállt a hátamon.
De ezután jön a feketeleves, vagyis az Emmure ismét belecsúszik régi hibájába, az önismétlésbe. Mert oké az ha vijjognak, vagy döngölnek a gitárok, csak nem minden dalban kéne kétszer elsütni (A Last Words to Rose kivétel ez alól). Ez azonban még csak a kisebb baj. A Drug Dealer Frienddel visszatér a gagyi. Nem akarom bántani Frankie Palmierit, mert nagyon jó énekesnek tartom, de hogy ezt a szöveget minek a hatására hozta össze, azt nem szeretném
tudni. De aztán végül csak elérünk a közel 40 perc végére, ami azért egy picit sok, és következik az epikus záródal, gondoltam én. Nem. Egy fél perces breakdown, a változatosság kedvéért egy hanggal lejjebb hangolva. Azért én ennél picit többet vártam, na. Remélem ez nem a kiszemelt utat mutatja.
Azt hiszem egy picit elragadtattam magam az előbb, de tényleg nagyon idegesítő, hogy ilyenekkel veszítenek pontot az első hét nóta után, mert én szívfájdalom nélkül adtam volna hetest, talán még nyolcast is. Amúgy a körítéssel probléma nincsen, a hangzás – ami erősen a Chimaira Resurrectionjére hajaz – kellőképpen sötét, és én még mindig látom a tehetséget bennük, de talán egy picit korán jött az a siker. Mindenesetre mintha már kezdene benőni a fejük lágya, én bizakodóan tekintek a jövő elé. Addig is inkább hallgatok American Me-t. Tegyetek így Ti is.
5/10
