Emmure – Slave to the Game

Ebből talán le is szűrhető, hogy mit is vártam a Slave to the Game-től, ám ez nem igazán jött össze, a tempók nem gyorsultak, vagy legalábbis nem annyit, amennyit elvártam. Ehelyett két tendencia folytatódott, amit az előző lemezen megfigyeltem: az egyik, ami a Speaker utolsó dalában hallatszott, miszerint a srácok beruháztak egy új gatyamadzag, akarom mondani húrkészletbe, ami elhozta azt a djentesebb hangzást, amitől tavaly rettegtem, ugyanis azt gondoltam, hogy ezzel a dalok minősége is csökkenni fog, mivel megint van mire fogni egy tonna breakdownt. Szerencsére nem így lett, és ez a másik tendencia, azaz a dalok kezdenek egyre jobbak lenni, és kezdenek eltűnni a töltelékek, amiből azért tavaly jó sok volt. És ami a legfontosabb, és amit a leginkább tisztelek, az az, hogy nem feküdtek rá a dubstep vonulatra. Jó, a szokásos wobwob most is megvan (A.I.), de ennyi, és nem több. Viszont ami igazán örömteli, az az, hogy sokkal dinamikusabbak lettek a szerzemények, és én ezt hajlamos vagyok ezt Mark számlájára írni, aki ezzel előlépett az év igazolásává. Neki (?) hála az anyagon megjelennek az egyszerű hardcore-os tukatukák, igaz, hogy csak másodpercekre, de ez már haladás.

Az igazán erős tételek a második felén vannak az anyagnak. Bár a Protomanre és az I Am Onslaughtra készültek az első klipek, méghozzá meglepően gyorsan, ám pont körbelőtték a még jobb számot, a She Gave Her Heart to Deadpoolt, aminek a címéért is hatalmas piros pont jár. A felejthető Bison Diaries és az átkötő Poltergeist után érkezünk meg a Cross Over Attackhoz. Szerintem az Emmure eldöntötte, hogy mostantól hetedik helyre fogja tenni az aktuális lemezek legjobb dalát, mert ez az előzőn is így volt, és most is a hetes a legerősebb. Indul egy dallamos hardcore-os témával, amit fél percnél egy hatalmas breakdown követ, amihez hasonlót én még nem hallottam tőlük. Az ezután következő Umar Dumps Dormammu (újabb képregényes utalás) is erős, főleg a Pantera Good Friends and A Bottle of Pillsét idéző basszusos kiállás. A Blackheart Reigns-ben is van egy jól felvezetett emlékezetes téma („This is my heart of darkness…”), ám itt még mindíg nincs vége. Az M.D.M.A. már-már a Goodbye to the Gallowsra emlékeztet a háttérben megbúvó visszhangosított dallammal és a tengerparton egyedül üvöltözős klipért kiáltó befejezéssel. Említésre méltó még a záró A. I., ami az ominózus dubstep téma mellett is elég súlyos darab. Ám ahhoz, hogy a Slave egésze is súlyos lett, hozzájárul a meglehetősen masszív hangzás is, amiben szintén sikerült előrelépni tavaly óta, bár sokak szerint az új For Today meg fogja enni reggelire (én amúgy nem tartozom közéjük). Mindazonáltal úgy gondolom, hogy az Emmurenak sikerült egy újabb lépést tennie a helyes irányba, a szövegek között sincsen gagyik, mint az előző kettőn, és ez sokat dob az élvezeti értéken. Hölgyeim és Uraim, az Emmure-ra rászámoltak, de volt még náluk annyi zseton, hogy visszatérjenek a küzdelembe!

7/10