Egyszerre a völgyben és a csúcson – Whitechapel: The Valley

Sosem voltam túlzottan oda a deathcore műfajért. A 2 nagy klasszikus (The Red Chord, Despised Icon) persze a mai napig nagy kedvenc, viszont az őket követő felhozatal egyik szereplőjével sem alakult ki komolyabb románc közöttünk. Az újvonalas zenekarok közül egyedül a Whitechapel legénységével lettünk hosszabb távon barátok, ám az idő őket is kikoptatta a lejátszómból, és ma már egy This Is Exile-t sem tudok ugyanazzal a kaján vigyorral az arcomon meghallgatni, mint 19 évesen. Így hát el is vesztettem azt a bizonyos fonalat, amit aztán nem igyekeztem túlzottan megtalálni. Egészen addig, amíg teljesen véletlenszerűen szembe nem jött velem a Third Depth, és alapjaiban változtatott meg mindent, amit eddig Bozemanékről gondoltam.

Amit itt hallunk, az ugyanis nagybetűs fejlődés. Minden téren. Kezdjük talán ott, hogy a Whitechapel történetében először helyezték a zenész urak a hangulatot és a megjegyezhetőséget a brutalitás elé, ennek következtében pedig az album hallgatása közben többször juthat eszünkbe a Fallujah atmoszferikus death metalja, mint a korábbi albumok goregrindba hajló aprítása. Minden egyes gitárszóló telitalálat, egyik sem hat erőltetett gitármasztizásnak, ahogy az alternatív metal felé kacsintgató, borús és elszállósabb lebegés is kimondottan jót tesz az összképnek. Az előrelépést itt nem technikai szempontból kell érteni, szimplán arról van szó, hogy a srácok ráéreztek arra, hogyan tudnak a lehető legintuitívabb módon aláfestést szolgáltatni a nem éppen az élet habos oldalát körüljáró témákhoz – de erről majd a későbbiekben. Itt van nekünk továbbá a műfaj egyik legszőrösebb torkú énekese, Phil Bozeman. Emberünk már az előző albumon megmutatta tiszta énekhangját, és siránkozás ide, vagy oda, azt még a legortodoxabb, Thy Art-pólós true deathcore-arcok is beismerhetik, hogy egy igen tehetséges énekest köszönthetünk személyében. Nem elég, hogy remek hangi adottságait nem a jól megszokott „üvöltős verze / éneklős refrén” formátumban kamatoztatja, de képes mindemellett valós érzelmekkel, és már elsőre fülben ragadó dallamokkal színesíteni ezt. Azonban – tekintve, hogy ebből már a Mark of the Blade-en is kaphattunk némi ízelítőt – nem ez jelenti a legnagyobb újdonságot a Whitechapel repertoárjában, hanem az érzelmek. Bizony. Furcsa ezt így leírni, főleg úgy, hogy ha pár éve valaki azzal jön nekem, hogy egyszer pont ők lesznek azok, akik ilyen szinten padlóra küldenek ezen a téren, azt simán megdobálom Defeater– és Shai Hulud-lemezekkel, de akármekkora ordító közhely, olykor a legváratlanabb helyről érkezik a pofon.

A The Valley egyfajta konceptlemez, melyet Phil nem éppen cukormázas gyermekkorának történései ihlettek, és amit itt hallunk, az konkrétan a kilátástalanság, a tehetetlen düh és a magány megzenesítése 40 percben, valami elképesztően hátborzongató módon. Ehhez azonban szükség volt egy komolyan vehető szövegvilágra is: bár Bozeman uraság eddig gyakran vitte el a cringe-tartomány felé a dolgot, és itt is hajlamos túlzásokba esni, szerencsére nyoma sincs a korábbi dalok közül jó párat megmérgező faszméregetésnek. Sőt mi több, sikerült kifejezetten erős és olykor gondolatébresztő sorokat is papírra vetnie, melyek tükrében szövegíróként sem tűnik egy reménytelen esetnek. A szépen és precízen építgetett hangulatot a záró Doom Woods című szerzeményben járatják csúcsra: a szokatlanul belassult tempó és az alvilágot idéző dallamvilág egyfajta konklúzióként foglal helyet az itt megzenésített pokol legsötétebb bugyrában.

I’ve seen hell through a child’s eyes
And I know in time, the devil I will find

Persze nem ez az egyetlen említésre méltó dal: a sort indító When a Demon Defiles a Witch a zenekar történetének legerősebb refrénjét szállítja nekünk, de ott van még a djentesebb hangzású We Are One, vagy a túlnyomórészt tiszta énekre építkező Third Depth, mely még visszafogottsága ellenére is az album egyik legsötétebb dalaként funkcionál: nem letépi az arcunkat, hanem szép komótosan lenyúzza azt, egy rozsdás konyhakéssel. Na és persze a külalak mellett sem mehetünk el szó nélkül, ez ugyanis szimplán a legszebb borító, amit az elmúlt pár évben láttam, nem mellesleg remekül ülteti át vizuális síkra az album atmoszféráját.

Sajnos azonban ezúttal sem tökéletes minden: a Forgiveness Is Weakness / Brimstone kettős a direktebb megközelítésével és a korai érát idéző szövegekkel („Gather your friends and your family, so they can watch me spit and piss on your grave” vagy „Kill, torture, terrorize, welcome to my mind”) azért kioszt egy-egy pofont az innovációnak, még szerencse, hogy az album további részében nem találkozunk hasonló dolgokkal. Továbbá a lemez néhol hajlamos visszakacsintgatni a túlzottan generikus deathcore-hangzás felé: jó dolog, hogy végre ki mertek lépni a komfortzónájukból, de azért örültem volna neki, ha kicsit messzebb merészkednek attól. És még egy apró megjegyzés: Phil énekelhetne többet tisztán. Komolyan. Szinte látom magam előtt, ahogy az ős-Whitechapel-rajongók karóba húznak ezért, de továbbra sem mehetünk el amellett, hogy milyen adottságokkal bír, ezt pedig keményen ki kéne használnia, akár több dalban is. Na, majd talán a folytatásban.

A helyzet pofonegyszerű: azt hittem, kinőttem a Whitechapel világából, erre ők utolértek, hogy lerúgják az állam. Habár még mindig lehet fogást találni a srácok zenéjén, és nem is kell azt nagyítóval keresni, ilyen komoly fejlődést ennyire rövid idő alatt bizony nagyon kevesen bírnak felmutatni, ez pedig több, mint becsülendő. A The Valley elég egyértelmű lépés az egyedi(bb) megszólalás irányába, én pedig arra is kíváncsi leszek, hogy a színtér egyik legmeghatározóbb zenekaraként milyen hatást gyakorol majd ez a lemez a pályatarsak zenéjére. Bár az egyelőre rejtély, hogy mindez valami új dolog előfutára, vagy csupán egyszeri kísérlet eredménye, annyi biztos, hogy 2019 egyik legnagyobb meglepetése, Whitechapel-lemez pedig sosem volt még ennyire erős. 8/10