Egy sátáni különjárat – meghallgattuk 2014 egyik legjobb lemezét, terítéken az Apey & the Pea

10500477_658225950897137_53796500574694173_n

Tracklist:

01. Acid
02. The Late Great Satan
03. Leprechaun Skin
04. Timeless
05. Pothead
06. Owl
07. Abraham
08. Hellish
09. Reverend Green

Műfaj: sludge metal / stoner rock / doom metal

Támpont: Black Sabbath, Down, Crowbar, Sleep

Hossz: 43:33

Megjelenés: 2014. szeptember 5.

Kiadó: szerzői kiadás

Webcím: Ugrás a weboldalra

A 2013-as év egyik legjobb magyar lemeze volt a Devil’s Nectar, viszonylag rövid időn belül meg is érkezett a folytatás. A trió kompromisszummentes,  őszinte hozzáállása példaértékű manapság, hazai mércével pedig hiánypótló. Semmi komplikálás, belemagyarázás, felesleges pózolás, ez egyszerűen három fickó örömzenéje, mondhatni egyszerűbb nem is lehetne a képlet. Nem keresik a közönség kegyeit, mégis underground körökben rövid idő alatt jelentős sikereket értek el, ami valljuk be, nem volt előre borítékolható ezzel a zenével. A debütáló albummal magasra is tették a lécet, félő volt, elkapkodták a folytatást, viszont lelövöm a poént, erről szó sincs.

Az előzőleg megjelentetett két dal után szinte biztos volt, hogy az Apey & the Pea nem ment át prog metalba, az előző lemezen megkezdett csapásvonalon haladt tovább. A teljes anyagot végighallgatva viszont feltűnik, hogy próbáltak új elemeket csempészni a zenéjükbe. Nem kell itt nagy változásokra gondolni, a stílus ugyebár igencsak véges eszköztárral rendelkezik, de egyértelműen nem szerették volna még egyszer megírni a Devil’s Nectart.  Már az Hellish-t nyitó Acid első hangjai azt a benyomást keltik, mintha egy Sabbath lemezt tettünk volna fel a 70-es évek elejéről. A későbbiekben is üdítően hatnak a lazább, rongyrázósabb témák a döngölősebb, Down ihlette megoldások mellet,  rendkívül jó arányérzékkel osztották el ezeket a  lemezen. Tematikailag továbbra is a Sátán/pokol/betépés  témák a mérvadóak, ezzel talán nincs is semmi gond, az élet nagy dolgainak megfejtését nem is várja el tőlük senki, az olyan számcímek önmagukért beszélnek, mint az Acid, a  Pothead vagy a Reverend Green. A változatosságra való törekvésről árulkodik a lemez felépítése, tempó szempontjából  is szélesebb spektrumon mozognak a számok, valamint kompaktabbak lettek, letisztultabb az összkép.  Bizonyos szintű önismétlés viszont fellelhető, az Abraham című tétel igencsak hajaz az előző album Judas dalára, mind hangszeres megoldásait, mind a horrorfilmes vizuális körítését tekintve. Ettől függetlenül a lemez egyik csúcspontja, aki a középrésznél található masszív betonozás hallatára nem kezd el akarva-akaratlanul is bólogatni, az talán ne is próbálkozzon tovább a műfajjal. A hangzás ismét nagyon el lett találva, mocskosabb, súlyosabb hatást kelt mint az előző lemezéé, a zenekar élő hangzását idézi. Nem lehet szó nélkül elmenni  a  borító mellett sem, ismét igényes lett, újfent Barber’s Art munka, remekül illeszkedik a lemez hangulatához. Noha vannak gyengébb, elcsépeltebb pillanatok is a lemezen, összességében sikerült megint jó dalokat írniuk, egyértelműen szintet léptek ezzel a második albummal. A közönség elismerését mi sem bizonyítja jobban, hogy tavaly elnyerték a Kettőnégy Gumizsiráf ‘Az év zenekara’ díját is, növekvő rajongótáboruk visszaigazolja a befektetett kemény munkát. Nem kell különösebben ecsetelni, milyen nehéz manapság sikerre vinni egy zenekart Magyarországon, pláne, ha rétegzenéről van szó, de már csak egy komolyabb külföldi kiadó támogatása hiányzik, a produkció abszolút nemzetközi szintet képvisel. 9/10