Egy lépés előre, kettő hátra: A Day to Remember – Bad Vibrations

a day to remember bad vibrations

Tracklist:

1. Bad Vibrations
2. Paranoia
3. Naivety
4. Exposed
5. Bullfight
6. Reassemble
7. Justified
8. We Got This
9. Same About You
10. Turn Off The Radio
11. Forgive and Forget
12. Negative Space
13. In Florida

Műfaj: metalcore

Támpont: Stick To Your Guns, The Ghost Inside

Hossz: 41:43

Megjelenés: 2016. szeptember 2.

Kiadó: ADTR Records, Epitaph

Webcím: Ugrás a weboldalra

13924847_10154353009858446_4586958042918726307_n

Az ocalai A Day to Remembert azt hiszem, már teljesen indokolatlan lenne underground zenekarnak minősíteni, az elmúlt években a legnagyobb fesztiválok nagyszínpadait koptató csapat az egyik legnagyobb dobásnak számít a tengerentúlon, meg úgy nagyjából mindenhol szerte a világban. Jeremy McKinnon énekes előzetes nyilatkozatai alapján karrierjük egyik legkeményebb lemezét írták meg, amihez kétség sem fér, viszont sajnos ezzel együtt karrierjük egyik legrosszabb lemezét is „köszönhetjük” ennek.

Az A Day to Remembernek valahogy mindig megvolt az a tökéletes receptje a dalírásra, hogy bármennyire is lógnak ki egyik dalban a keményebb vagy dallamosabb irányba, valahogy mindig tökéletes arányokkal és témákkal dolgoztak. Már a megjelenés előtt kidobott dalok is aggodalomra adhattak okot, ugyanis a fentebb sorolt dolgokat teljes mértékben nélkülöző, gagyi breakdow parádékat kaptunk első körben, ez alól maximum a “Paranoia” kivétel (illetve a “Naivety” is, de az sem lett jó), ezzel a dallal sikerült egy kötelező slágert kiadniuk. Sajnos a teljes Bad Vibrations-t végighallgatva is csak a keserű szájíz marad, a nagyívűnek gondolt, de mégis nagyon izzadságszagú, a The Ghost Inside gyengébb pillanatait idéző refrének, és a szinte minden dalba kötelező jelleggel beleerőltetett S-büdzsé breakdownok nagyon fárasztóak úgy a harmadik szám után, és sajnos a hangzást sem sikerült tökéletesre belőni, az egésznek van valahol egy “doboz” érzete, a gitárok alig horzsolnak és a dob is túlságosan “puffog”, de ez már nagyon szubjektív. Fórumokat olvasgatva sok helyen találkoztam azzal a véleménnyel, hogy ez a lemez nagyjából ugyanolyan, mint a Common Courtesy, ami zeneileg igaz is bizonyos fokig (odáig, hogy a legtöbb dalnak olyan utánérzete van, mintha egy arról lemaradt demo lenne), viszont az említett dalcsokornak volt egy egységes, remekül belőtt hangulata, és szinte egy helyen sem lehetett érezni az olyan görcsös feszülést mint itt, hogy „srácok, már legalább 25 másodperce nem törtük meg egy szám lendületét egy indokolatlan breakdownnal, ne már!”. Több remekül működő, könnyed dal volt rajta, itt viszont pop-punk szinte teljesen kiveszett a zenéjükből, a régebbi dalokból összeollózott, teljesen súlytalan és bugyuta “We Got This”-en kívül szinte egyik dal sem nyúl vissza ezekhez a gyökerekhez, amivel alapvetően nem is lenne probléma, mert így ebben a formában teljesen felesleges beleerőltetni, ha nincs funkciója. A sok negatívum ellenére azért tartogat nagyon jó pillanatokat is az album: a “Reassemble” refrénje például azonnal megragad, illetve az “Exposed” pattogós, groove-os kezdőtémája is felüdülésnek hat, és a “Same About You”-t is ide vehetnénk, ha nem lenne benne az a borzalmasan kellemetlen gitárszóló, ami az A Day to Remember valaha volt egyik legrosszabb pillanata. Nem az a probléma a lemezzel, hogy megpróbáltak tökösebb dalokat írni, csak egész egyszerűen 2016-ban már semmi értelme annak (sőt, egyenesen ciki), hogy telepakolnak mindent olyan breakdownokkal, amiket már ők maguk is elsütöttek 5-10 évvel ezelőtt.

Kár ezért a lemezért, mert vannak benne király ötletek, de a dalokat inkább aszerint írták meg, hogy hogyan lehet minél több műkeménykedős témát belepasszírozni, hogy tényleg beleférjen a „legkeményebb lemezünk” címkébe. Remélhetőleg a következő lemezen visszatérnek oda, hogy ők diktálják a divatot, és nem pedig próbálnak ők igazodni, ez a megélhetési breakdownolás már nem lesz elég legközelebb. Kevesebb Stick To Your Guns– és The Ghost Inside– majmolást legközelebb! 5/10

  • trashed

    abszolút nem értek egyet a kritikával, szerintem a homesick óta ez a legerősebb és legösszeszedettebb anyaguk. a what separates volt inkább egy 5-6/10es cucc, a common courtesy mondjuk 7, ez nálam simán van 9/10. mindig is inkább ezt a keményebb vonalukat bírtam (mr highway pl.), és jól tették, hogy erre haladtak tovább.

    kicsit zavar még továbbá, hogy mostanában felkapta a fejét az “anti-breakdown-elitizmus”, ergo mára már minden metalcore/deathcore arc beleköt a breakdownokba. mégis mit várunk ettől a zenétől emberek? ugyanúgy, ahogy a deathmetalban alap a bleszt, poppunkban meg a tukatuka akkordozás, itt ez a “signature” téma. más zenében is megvannak az elcsépelt dolgok, azokat mégsem szapulja senki :) értem én, hogy már nem lehet benne újat alkotni, de azt meg nyilván mindenki tudja, hogy ha nem matekmetált játszol, elég limitált a breakdownok ritmikája :)

    amúgy én nem is várok mást ettől a zenekartól, mint ezt az irányt, amit most nagyon magas szinten hoztak (nyilván saját kategóriájukon belül) – és már top favorit szám is megvan (Bullfight)

    (a viszonyítási pontként megadott STYG helyett meg előbb hallgatnék BÁRMIT, mint azt a műmájer szart :D )

    amugy király az új oldal, nagy pacsi érte!

    • Rabotka Gábor

      Alapvetően nem a breakdownokkal önmagában van baj, hanem a túlzott és indokolatlan használatukkal, ami itt hatványozottan van jelen. Szerintem semmi értelme ennek, fárasztó és pont attól lesz műmájer az egész, hogy mindent teleraknak vele, egyszerűen elveszik a súlya. Nálam pont ezért ütött sokkal nagyobbat a Common Courtesy keményebb vonala, mert ott jól el voltak helyezve ezek a pillanatok. Köszönöm szépen, hogy elolvastad és hogy kifejtetted a véleményed! :)

    • miso

      Számomra is a Homesick óta legjobb lemezük.
      Nem szeretem a popos, puhányabb dalaikat ez a breakdownolósabb vonal inkább nekem való.

      Én is felfedeztem hogy a breakdownok kimentek a divatból, akiknek anno letépték a fejüket, ma már kerülik őket, de én még ma is keresem az ilyen lemezeket, meg eleve a metalcore is kinevetett műfaj lett sok helyen, nálam nem :)

      Szóval jó ez a lemez, az számomra kifejezetten előny hogy tökösebb mint a korábbi lemezeik:)

    • Bense Balázs

      Teljes mértékben osztom (Y)

  • coolstuff

    Engem is meglepett ez a pont, nekem ez bőven megér 8-at, úgy, hogy az előző két lemez után esélyt se akartam adni. Változatos és remek dalok, a breakdownok pedig abszolút nem érzem, hogy erőltetettek lennének. A recept a szokásos, de most végre összeállt és alig tudom kiszakítani a lejátszóból.

  • miso

    A határátlépés manapság kényes téma :D, de a zenénél maradva, ezekből a kísérletekből számomra kizárólag csak csalódások lettek.
    A Deftones-tól konkrétan leszakad a fejem ha az Adrenalin albumot veszem elő, a mostani Deftones meg számomra élvezhetetlen, és nem sok köze van a korai lemezeikhez.
    A BMTH szintén, a Machine Head is tágítgatja a határokat, kérdés minek ? Ha anno a legjobbak voltak valamiben, minek hegedű egy MH trackbe?
    The Haunted, Metallica, In Flames, Korn mind mind elhagyták a gyökereiket, pedig kedvencek voltak, és éppen ezért veszek fel szívesebben egy Hatebreed vagy egy Pantera pólót, mert ők mindig hűek maradtak magukhoz és ezáltal hozzám is :)

    Nyilván kell kísérletezni de ki emészt könnyen meg egy BMTH féle átváltozást, más néven kellene nyomniuk, csakhát azzal újra kéne kezdeniük, amihez nem sok kedvük van nyilván:D
    Nyilván pl a Metallica esetében nehéz 30+ évet ugyanolyan stílusban alkotni, valamennyi kísérletezés elkerülhetetlen.

    • Azért azt se felejtsük el, hogy a Panterából hogyan is lett az, ami. Náluk nagyobb érv talán a világon nincs is a teljes zenei hátraarcok mellett.

      • miso

        Én az általam ismert időszakukról írtam, amivel ismertté váltak, egyébként náluk tényleg éles volt a váltás, de legalább onnan nem mozdultak már ki , és ha sztem kiadtak volna még 10 albumot (bárcsak így lett volna) az mind igazi Pantera lett volna.

  • nekem leginkább az itt a fura, hogy Jeremy McKinnon elővette a “jaj öregszünk, elveszett fiatalságom” témakört. ha valamit, hát ezt tökre nem vártam volna egy ADTR-lemeztől.