Dream Theater – A Dramatic Turn of Events

A Dream Theater tagjai már nem egyszer szembetalálták magukat ezzel a kérdéssel. Az én véleményem ezzel kapcsolatban az, hogy úgy 2005-ig igencsak jól vették ilyen szempontból az akadályokat. Az ezután készült lemezeik is nagyjából rendben voltak, de a megfogalmazásomból nem lehet nem kihallani egyfajta csalódottságot. Az eget verő alapművekhez képest ugyanis a „rendben voltak” egy erőteljes minőségbeli különbség, akárhogy is nézzük. Az egész történet újabb fordulatot vett akkor, amikor kiderült, hogy zűrök vannak a bandán belül. A kezdettől fogva alapembernek számító Mike Portnoy (aki mellesleg az egyik legbriliánsabb metal dobosnak számít) egyszer csak úgy döntött, hogy lelép. Na jó, nyilván ez így költői túlzás, hiszen volt közben egy Avenged Sevenfold kiruccanás, na meg persze ember legyen a talpán, aki a sajtónyilatkozatokból kiderítette, hogy mióta húzódott már ténylegesen emberi és/vagy zenei ellentét Portnoy és a többiek közt. Akárhogy is legyen, minden jó, ha a vége jó: Mike Mangini személyében egy fantasztikus dobost találtak a másik Mike helyére. Mangini szintén baromira képzett, emellett a játéka is feelinges, no meg nem utolsó sorban egy irtó szimpatikus fazon. Amikor megnéztem a nyilvánosságra hozott videókat a válogatásról, bizakodni kezdtem és arra gondoltam, hogy talán még jót is tesz a bandának ez a változás. Amely azért tegyük hozzá, nem egy elhanyagolható kis átalakulás, hanem alighanem olyan szintű sokk lehetett számukra, mintha mondjuk a Metallicából Lars távozott volna.

Ennek fényében az év egyik legizgalmasabb kérdése volt számomra, hogy vajon milyen lesz az új lemez? Egy felszabadult, erőtől duzzadó Dream Theater kerül ki ebből csatából, avagy egy megtépázott, toprongyos Dream, akire mindenki ráhúzza a vizes lepedőt. Nos a választ nem lőném el mindjárt a kritika elején, inkább lássuk, mit rejt a lemez.

A nyitószám egyből a klasszikus lemezek hangulatában fogant, elsőként ehhez készült klip is. Jó választás, hiszen a legjobban megírt dal a lemezen. Itt is érződik egyfajta szimfonikusabb, bombasztikusabb megközelítés, amely végül az egész lemezen végigvonul majd, és ennyire talán még sosem volt domináns. Másodikként egy atipikusabb tétel következik Build Me Up, Break Me Down címmel. Modernebb, groove-okkal operáló dalról van szó, amelyből én az utóbbi két Porcupine Tree lemez hangulatát véltem kihallani. A verse nem különösebben izgalmas témára épül, a refrén azonban igencsak fogósra sikeredett. Érzésem szerint kicsit túlságosan cukormázasra is. De megbocsátható, mert harmadik-negyedik hallgatásra eléggé ül ez a szerzemény is. Ezután megkapjuk a lemez első 10 perc feletti dalát, a Lost Not Forgottent. A kórus rész ezúttal is pofátlanul fogós, megmenti a némileg szerintem túlnyújtott tételt. Szerintem lazán lehetett volna három-négy percet még lefaragni, ugyanis pl. az első két és fél percben azon kívül, hogy jó nagyot tekernek, semmi nem történik. Zseniális zenészek a mai napig egytől-egyig, ezt eddig is tudtuk, szóval szerintem totálisan felesleges volt egy ilyen virgázással megtoldani a dalt, hiszen ez így öncélúnak hat inkább, semmint hogy az állunkat keresnénk a padlón. Ezt követően egy jellegzetes ballada érkezik, amely leginkább a Scenes albumon található lassú dalok világára hajaz. Véleményem szerint a Dream balladákat mindig is egy vékony vonal választotta el a giccstől, és mégis zseniálisak tudtak lenni. Most sincs ez másképp, de minden cukrosságával együtt a This Is the Life nagyon is működőképes.

A lemez közepén két 11 perces tétel kapott helyet. Itt érzem azt, hogy a lemez megrekedt, egyszerűen lankad az ember figyelme, valahányszor elér idáig. Azt tudni kell, hogy ennél a zenekarnál megszokott az eposzi hosszúság; nem is lenne ezzel baj. Azonban úgy gondolom, hogy ezúttal nem volt elég trükk a tarsolyban ahhoz, hogy kitöltsék a rendelkezésre álló időt tartalommal, izgalommal. Összesen egyébként négy tíz percnél hosszabb nóta kapott helyet az albumon, és bár mindegyik remek témákat is rejt, szinte kivétel nélkül felfedezhetőek azok a visszásságok, amelyek miatt hamar lelohadt a mosoly az arcomról. Mondjuk ki: túl vannak nyújtva ezek a szerzemények is. Mielőtt bárki felhördülne, hogy „de hát a Dream sosem a gyors fogyasztásról szólt, türelemmel kell hallgatni a számokat és akkor beérnek”, elárulom: nem a türelem hiánya miatt fanyalgok a hosszak miatt. Egyszerűen arról van szó, hogy míg korábban elillant az a 10-15 perc, most úgy érzem, hogy némiképp parttalan muzsikálást kapunk az arcunkba, mondhatni egyfajta rutin jelleggel vannak összeszerkesztve ezek az epikus tételek. Több jó pillanat kéne ahhoz, hogy olyan klasszikusként emlékezzünk ezekre tíz év múlva, mint Learning to Live-re, a bámulatos, Home-ra, vagy épp a modern hangulatú Endless Sacrifice-ra. Bizony, ahogy ezeket felsoroltam, egyből több olyan káprázatos melódia, vagy épp fantasztikus zeneiséget árasztó téma villan be (az a basszuskiállás a Learning vége fele…), amelynél még viccből sem emlegettem volna öncélúságot, vagy parttalanságot. Most viszont hiába ment végig a lemez már jó néhányszor, keresve sem találok ilyen ámulatba ejtő témákat. A lemez végére még kapunk egy, egyébként erősen Falling Into Infinity (szerintem a legalulértékeltebb korongjuk) hangulatot árasztó akusztikus finomságot, Beneath the Surface címmel, amely minden kliséssége ellenére már megint nagyon működik (hogy csinálják?), de sajnos ez is kevés ahhoz, hogy a rossz szájíz eltűnjön.

A nagy kérdés, amelyre az A Dramatic Turn of Eventsnek választ kellett adnia az volt, hogy miképpen sikerül a Dream Theaternek túlélnie Portnoy elvesztését? Nos lényegében semmit sem változott a csapat: folytatják azt a megkezdett utat, amin jó ideje járnak, talán ezúttal kevesebb modernkedéssel és több klasszikus prog rock behatással. Nagy csalódást nem okoznak ezzel a lemezzel sem, hiszen összességében egy jól hallgatható, minden jellegzetes „drímes” jegyet felvonultató, jól megszólaló produktum született. Csakhogy (és szerintem itt van a kutya elásva), ezzel együtt totálisan izgalommentes lett a korong. Úgy is mondhatnám, hogy biztonsági játékot folytattak, így hát annak ellenére válik egyhangúvá a lemez, hogy tulajdonképpen igazán rossz pillanata nincs is. Az újrahallgatási faktor pedig igen csekély, hiszen ki fogja ezt hallgatni, ha egyszer ott vannak a korábbi alapvetéseken ezek a témák, csak sokkal jobban megírva és jobb dalokká formálva. Így hát minden tiszteletemmel együtt is csak egy:

6/10